Epilógus ~~

Itt van kérésre egy kis mini-fejezet, mivel egyeseknek nem tetszett, hogy így van befejezve.xD Na nesze nektek.:P:D


Baby U Know, I'm Unbreakable Special

Egy évvel később....


- Fighting mindenkinek!!! - mondtuk a fellépés előtt a lányokkal. Shin Hye és én megöleltük egymást, majd a többi három taggal felsétáltunk a színpadra.
- Menni fog! - súgta oda nekem Shin Hye. A zene megszólalt, mi pedig elkezdtünk énekelni és táncolni.
Ez volt a debütálásunk. Már mindennél jobban vártam rá, a színpadon állni, annyi ember előtt, élvezet volt. Boldog voltam.
A dal háromnegyedénél viszont elrontottam egy mozdulatot.
Ez Ő! - jöttem rá, majd a vigyor eltűnt az arcomról, de nem sokáig tudtam nézni, mivel figyelnem kellett a táncra. Nagyon fontos volt ez, jól kell csinálnom! - mondtam magamnak.
Mikor vége lett a számnak, megköszöntük a figyelmet és lejöttünk a színpadról. Azon nyomban a nézők közé futottam, hátha megtalálom, de annyian voltak, mellesleg a rajongók majd szét szedtek.
- Sung Ji!!!!! - kiabálták a fanok.
- Annyeong Haseyo. Köszönöm. - hajoltam de közben tovább nyomultam a tömegben. Végül valaki megragadta a kezem, mire megtorpantam. Érintését egy év után is felismertem, nem kellett megfordulnom, hogy megbizonyosodjak róla, ki simogatja a kezem.
Szó nélkül felnéztem a kéz tulajdonosára és rögtön elkezdtem könnyezni. Ott állt előttem, barna hajjal és huncut fél mosollyal az arcán. Furcsa volt először, élőben látni barnán, de édes mindegy volt, mindenhogyan jól nézett ki. Tíz percig csak álltunk és vártuk míg a rajongók ide-oda lökdösnek mindkettőnket.
- Daehyun... - leheltem, majd a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához és a nyakamba szipogott. Ő is sírt örömében!!!
- Hiányoztál! - mondta áhítatosan.
- Te is! - húzódtam el, hogy bele tudjak nézni szép szemeibe.
Két tenyere közé fogta az arcomat, majd szépen lassan száját az enyémhez érintette.
- Szeretlek. - harapott rá az ajkaimra.
- Én is... - tapadtam rá, majd hevesen csókolni kezdtem.
A rajongók ujjongtak, visítottak és körbe ugráltak, de nem érdekelt, ez így volt tökéletes.
Végre újra együtt lehetek vele! Egy percre sem felejtettem el, Ő miatta akartam mindenképp debütálni, azért hogy tudja nem vesztem el, és bármikor megtalál ha akar. Az egy év lejárt, Ő már hozzászokott a sztársághoz, én pedig majd tanulni fogok tőle. A lényeg, hogy most már semmi nem választhat el minket egymástól.
- Amúgy gratulálok! - mosolygott.
- Köszönöm! - ugrottam rá ismét.

20. END

Úgy döntöttem elmegyek Sung Ji-hez. YoungJae tanácsát megfogadván el is indultam a kolesz felé, de útközben úgy lerohantak a fanok, hogy csak két óra múlva tudtam szabadulni a nagy tömegből, addigra viszont már beesteledett.

Mikor bekopogtam a szobájuk ajtaján, Shin Hye nyitott ajtót, majd betessékelt.

- Sung Ji nincs itt... - mondta. - Őt keresed igaz?

- Igen. - feleltem. - Hol van, nem tudod?

- Elment sétálni... - vont vállat. - Ami azt illeti...amióta elmentél mindig ezt csinálja. Folyton éjfél körül ér haza, és minden nap büntetőfeladatot kell csinálnia, amiért nem tartja be a szabályokat. Attól félek, ha sokáig így folytatja, ki fogják rúgni az Entertainmentből.

- Akkor miért nem beszélsz vele? - kértem számon. - A barátnője vagy nem?

- Csigavér! Nem tudom, ki miatt lett ilyen! - háborodott fel a lány is. - Azelőtt sosem viselkedett így, szinte már nyoma sincs a régi Sung Ji-nek. Ki miatt? Hát persze, hogy ő-felséged kiszámíthatatlan, hazudozós, titkolózós személyisége miatt bolondult meg teljesen...

- Nem fogok veled erről vitatkozni. - azzal fogtam magam és kiviharoztam a szobából.

- Azt ajánlom, hagyjad békén, jobb neki nélküled! - kiabálta utánam, majd bevágta a szobaajtót.

Kapucnimat a fejem húztam, napszemüveget feltettem - nem érdekelt, hogy sötét van- és bejártam az egész központot. Sung Ji-t viszont nem láttam sehol sem.

- Hova a francba mehetett?! - mérgelődtem, mikor nekiütköztem egy ugyancsak kapucnis embernek.

- Bocsánat. - hajolt meg az illető.

- Choi Sung Ji? - kaptam le a szemüvegem. - Te vagy az?

- Mit keresel te itt? - komorodott el.

- Te mit keresel itt?! - ragadtam meg a kezét, majd kiráncigáltam a tömegből. Egészen a folyópartig vezettem, de ott lerázta magáról a kezem.

- Eressz! Miért csináltad ezt? - arca fájdalmas kifejezést vett fel, szemei vörösek voltak, és nagyon nem volt jó passzban. Az is lehet, hogy beteg...

- Sung Ji... - közeledtem felé, de ő tovább hátrált.

- Hagyj békén! Nem akarlak látni! - menekült volna el, de én utolértem és szorosan magamhoz húztam, majd átöleltem.

- Engedj el!!! - ütögette a mellkasomat kiabálva. - Mondtam már hogy hagyjál békén! - hisztizett.

- Sung Ji... - suttogtam, majd lehúztam fejéről a kapucnit, hogy arcomat a nyakába fúrhassam. - Miért csinálod ezt?

- Ha végre békén hagynál, nem lenne semmi bajom. - ficánkolt még mindig.

Ez így nem lesz jó... - gondoltam, majd elengedtem egy kicsit és rátapadtam az ajkaira.

Először ellenállt, de miután nyelvem áthatolt a szájába, már hagyta magát. Hosszú, édes csók volt, tele fájdalommal. Éreztem lecsorduló könnyeit az arcán, amitől az én bőröm is nedves lett, éreztem teste remegését, és gyenge tartását. Szinte én fogtam össze az egész lányt, gyenge volt és beteg. Ezt a betegséget, pedig én okoztam neki, azzal hogy könyörtelen, nagyképű idióta voltam, aki folyton csak bántott mindenkit.

- Sung Ji... - leheltem két csók között.

- Most már békén hagysz? Vagy megint csak egy menetet szeretnél? - kérdezte gúnyosan. Nem háborodtam fel, mert tudtam mire gondol. Valóban így bántam vele, szinte semmibe vettem az érzéseit, mindig az volt amit én akartam.

- Sajnálom. - motyogtam. - Sajnálom, hogy arra késztettelek, hogy így gondold... - öleltem meg ismét.

- Utállak... - bokszolt bele a vállamba. - Nagyon gyűlöllek ...tönkreteszel...egy nagy csomag szar vagyok miattad, aki a saját lábán is alig tud megállni. - sírta.

- Sajnálom. - ismételtem.

- Akkor is utállak.

- Én viszont nem utállak. Én... - kezdtem, de megtorpantam. Ki fogom tudni mondani, egyszer az életben? Képes leszek megtörni egy lány által, aki megváltoztatott, még hogyha csak egy kicsit is. - Én...én... - Gyerünk már!!!!! - Én nagyon SZERETLEK téged...Choi Sung Ji... - böktem ki végre.

*******************************

Nem hiszem el!!!! Mit mondott????? - néztem a szemébe.

- Mi...mit mondtál? - tátogtam. Nem hittem a fülemnek! DaeHyun valóban kimondta AZT a szót?

- Én...szeretlek... - jött zavarba.

- Nem hiszem el... - ellenkeztem, én hülye! De annyira sokk hatása alá kerültem, ettől az egy szótól, hogy nem Akartam elhinni, amit mondott.

- Mit tegyek, hogy elhiggyed? - nyelt egy nagyot. - Megteszek bármit!

- Én... - könnyeim ismét kicsordultak. - Nem tudom elhinni. - rogytam össze, Daehyun viszont elkapott, mielőtt nagyot eshettem volna.

- Sung Ji... - búgta a nevemet. - Mit tegyek?

- Képtelen vagyok hinni neked...

- Mondd, mit tegyek és tényleg... megteszek akármit, csak... könyörgöm hidd el, hogy..tényleg szeretlek téged, és nem akarlak elveszíteni! - ölelt át.

Olyan gyengének éreztem magam, hogy le kellett üljünk egy padra, különben elájultam volna.

- De...már semmi sem lesz olyan, mint régen. Te idol vagy! - érveltem.

- Tudom, hogy ez egy nagy akadály kettőnk között, és még nagyobb lesz, ha te is azzá fogsz válni. - mondta, majd fejét rádöntötte a combomra. Mit művel? Eddig sosem tett ilyesmit! Sosem kérte, hogy kényeztessem, hogy simogassam, vagy anyáskodjak felette, eddig sosem mutatta ki, hogy tényleg ennyire közel állunk egymáshoz. Lehetséges, hogy tényleg szeret? El merjem hinni neki?

- Bárhogy döntesz...hadd maradjak így néhány percre... - hunyta le a szemeit. Szép arca békés volt és végre...mosolygott. Nem történt semmi vicces, ő mégis elmosolyodott.

- Mire gondolsz most? - kérdeztem félve.

- Arra, hogy milyen kényelmes és megnyugtató itt feküdni. - fogta meg a kezem, majd összefonta az ujjainkat. - Mit válaszolsz?

- Nem lehet. - böktem ki, mire felpattant a szeme. - Még nem. - mosolyodtam el kedvesen. Daehyun felült, és szemeit belefúrta a tekintetembe.

- Mi az, hogy még nem? - húzta össze a szemöldökét.

- Most debütáltál...úgy se lenne időd rám, és nekem is sok a dolgom. Majd...körülbelül egy év múlva meglátjuk, hogy mi lesz... - mondtam.

- Komolyan gondolod? - szorította meg a kezem. - Képes leszel addig várni?

- És te...képes leszel addig várni?

- Azt hiszem...képes leszek. Biztosan. - helyeselt. Olyan aranyos volt ilyenkor. - És te?

- Várok. - mosolyogtam. - Megvárom, míg minden elrendeződik és akkor...

- Szeretlek... - vágott bele a szavamba, majd finom, lágy csókot nyomott a számra.

- Én is. - öleltem meg.

Bár most szakítottunk, de megfogadtuk, hogy az érzéseinket nem fogjuk elfelejteni soha, hiszen...szerettük egymást. Bármilyen elviselhetetlen is volt, én akkor sem szerettem még soha senki így, mint ŐT. Megígértük, hogy bármi is történjék, egy év múlva tudtára adom hollétemet és Ő el fog jönni hozzám. Már vártam azt a napot, mikor ismét együtt lehetünk. Egy év...csak egy év, és újra hozzábújhatok és fejemet finom, kemény mellkasára hajthatom...