Epilógus ~~

Itt van kérésre egy kis mini-fejezet, mivel egyeseknek nem tetszett, hogy így van befejezve.xD Na nesze nektek.:P:D


Baby U Know, I'm Unbreakable Special

Egy évvel később....


- Fighting mindenkinek!!! - mondtuk a fellépés előtt a lányokkal. Shin Hye és én megöleltük egymást, majd a többi három taggal felsétáltunk a színpadra.
- Menni fog! - súgta oda nekem Shin Hye. A zene megszólalt, mi pedig elkezdtünk énekelni és táncolni.
Ez volt a debütálásunk. Már mindennél jobban vártam rá, a színpadon állni, annyi ember előtt, élvezet volt. Boldog voltam.
A dal háromnegyedénél viszont elrontottam egy mozdulatot.
Ez Ő! - jöttem rá, majd a vigyor eltűnt az arcomról, de nem sokáig tudtam nézni, mivel figyelnem kellett a táncra. Nagyon fontos volt ez, jól kell csinálnom! - mondtam magamnak.
Mikor vége lett a számnak, megköszöntük a figyelmet és lejöttünk a színpadról. Azon nyomban a nézők közé futottam, hátha megtalálom, de annyian voltak, mellesleg a rajongók majd szét szedtek.
- Sung Ji!!!!! - kiabálták a fanok.
- Annyeong Haseyo. Köszönöm. - hajoltam de közben tovább nyomultam a tömegben. Végül valaki megragadta a kezem, mire megtorpantam. Érintését egy év után is felismertem, nem kellett megfordulnom, hogy megbizonyosodjak róla, ki simogatja a kezem.
Szó nélkül felnéztem a kéz tulajdonosára és rögtön elkezdtem könnyezni. Ott állt előttem, barna hajjal és huncut fél mosollyal az arcán. Furcsa volt először, élőben látni barnán, de édes mindegy volt, mindenhogyan jól nézett ki. Tíz percig csak álltunk és vártuk míg a rajongók ide-oda lökdösnek mindkettőnket.
- Daehyun... - leheltem, majd a nyakába ugrottam. Szorosan ölelt magához és a nyakamba szipogott. Ő is sírt örömében!!!
- Hiányoztál! - mondta áhítatosan.
- Te is! - húzódtam el, hogy bele tudjak nézni szép szemeibe.
Két tenyere közé fogta az arcomat, majd szépen lassan száját az enyémhez érintette.
- Szeretlek. - harapott rá az ajkaimra.
- Én is... - tapadtam rá, majd hevesen csókolni kezdtem.
A rajongók ujjongtak, visítottak és körbe ugráltak, de nem érdekelt, ez így volt tökéletes.
Végre újra együtt lehetek vele! Egy percre sem felejtettem el, Ő miatta akartam mindenképp debütálni, azért hogy tudja nem vesztem el, és bármikor megtalál ha akar. Az egy év lejárt, Ő már hozzászokott a sztársághoz, én pedig majd tanulni fogok tőle. A lényeg, hogy most már semmi nem választhat el minket egymástól.
- Amúgy gratulálok! - mosolygott.
- Köszönöm! - ugrottam rá ismét.

20. END

Úgy döntöttem elmegyek Sung Ji-hez. YoungJae tanácsát megfogadván el is indultam a kolesz felé, de útközben úgy lerohantak a fanok, hogy csak két óra múlva tudtam szabadulni a nagy tömegből, addigra viszont már beesteledett.

Mikor bekopogtam a szobájuk ajtaján, Shin Hye nyitott ajtót, majd betessékelt.

- Sung Ji nincs itt... - mondta. - Őt keresed igaz?

- Igen. - feleltem. - Hol van, nem tudod?

- Elment sétálni... - vont vállat. - Ami azt illeti...amióta elmentél mindig ezt csinálja. Folyton éjfél körül ér haza, és minden nap büntetőfeladatot kell csinálnia, amiért nem tartja be a szabályokat. Attól félek, ha sokáig így folytatja, ki fogják rúgni az Entertainmentből.

- Akkor miért nem beszélsz vele? - kértem számon. - A barátnője vagy nem?

- Csigavér! Nem tudom, ki miatt lett ilyen! - háborodott fel a lány is. - Azelőtt sosem viselkedett így, szinte már nyoma sincs a régi Sung Ji-nek. Ki miatt? Hát persze, hogy ő-felséged kiszámíthatatlan, hazudozós, titkolózós személyisége miatt bolondult meg teljesen...

- Nem fogok veled erről vitatkozni. - azzal fogtam magam és kiviharoztam a szobából.

- Azt ajánlom, hagyjad békén, jobb neki nélküled! - kiabálta utánam, majd bevágta a szobaajtót.

Kapucnimat a fejem húztam, napszemüveget feltettem - nem érdekelt, hogy sötét van- és bejártam az egész központot. Sung Ji-t viszont nem láttam sehol sem.

- Hova a francba mehetett?! - mérgelődtem, mikor nekiütköztem egy ugyancsak kapucnis embernek.

- Bocsánat. - hajolt meg az illető.

- Choi Sung Ji? - kaptam le a szemüvegem. - Te vagy az?

- Mit keresel te itt? - komorodott el.

- Te mit keresel itt?! - ragadtam meg a kezét, majd kiráncigáltam a tömegből. Egészen a folyópartig vezettem, de ott lerázta magáról a kezem.

- Eressz! Miért csináltad ezt? - arca fájdalmas kifejezést vett fel, szemei vörösek voltak, és nagyon nem volt jó passzban. Az is lehet, hogy beteg...

- Sung Ji... - közeledtem felé, de ő tovább hátrált.

- Hagyj békén! Nem akarlak látni! - menekült volna el, de én utolértem és szorosan magamhoz húztam, majd átöleltem.

- Engedj el!!! - ütögette a mellkasomat kiabálva. - Mondtam már hogy hagyjál békén! - hisztizett.

- Sung Ji... - suttogtam, majd lehúztam fejéről a kapucnit, hogy arcomat a nyakába fúrhassam. - Miért csinálod ezt?

- Ha végre békén hagynál, nem lenne semmi bajom. - ficánkolt még mindig.

Ez így nem lesz jó... - gondoltam, majd elengedtem egy kicsit és rátapadtam az ajkaira.

Először ellenállt, de miután nyelvem áthatolt a szájába, már hagyta magát. Hosszú, édes csók volt, tele fájdalommal. Éreztem lecsorduló könnyeit az arcán, amitől az én bőröm is nedves lett, éreztem teste remegését, és gyenge tartását. Szinte én fogtam össze az egész lányt, gyenge volt és beteg. Ezt a betegséget, pedig én okoztam neki, azzal hogy könyörtelen, nagyképű idióta voltam, aki folyton csak bántott mindenkit.

- Sung Ji... - leheltem két csók között.

- Most már békén hagysz? Vagy megint csak egy menetet szeretnél? - kérdezte gúnyosan. Nem háborodtam fel, mert tudtam mire gondol. Valóban így bántam vele, szinte semmibe vettem az érzéseit, mindig az volt amit én akartam.

- Sajnálom. - motyogtam. - Sajnálom, hogy arra késztettelek, hogy így gondold... - öleltem meg ismét.

- Utállak... - bokszolt bele a vállamba. - Nagyon gyűlöllek ...tönkreteszel...egy nagy csomag szar vagyok miattad, aki a saját lábán is alig tud megállni. - sírta.

- Sajnálom. - ismételtem.

- Akkor is utállak.

- Én viszont nem utállak. Én... - kezdtem, de megtorpantam. Ki fogom tudni mondani, egyszer az életben? Képes leszek megtörni egy lány által, aki megváltoztatott, még hogyha csak egy kicsit is. - Én...én... - Gyerünk már!!!!! - Én nagyon SZERETLEK téged...Choi Sung Ji... - böktem ki végre.

*******************************

Nem hiszem el!!!! Mit mondott????? - néztem a szemébe.

- Mi...mit mondtál? - tátogtam. Nem hittem a fülemnek! DaeHyun valóban kimondta AZT a szót?

- Én...szeretlek... - jött zavarba.

- Nem hiszem el... - ellenkeztem, én hülye! De annyira sokk hatása alá kerültem, ettől az egy szótól, hogy nem Akartam elhinni, amit mondott.

- Mit tegyek, hogy elhiggyed? - nyelt egy nagyot. - Megteszek bármit!

- Én... - könnyeim ismét kicsordultak. - Nem tudom elhinni. - rogytam össze, Daehyun viszont elkapott, mielőtt nagyot eshettem volna.

- Sung Ji... - búgta a nevemet. - Mit tegyek?

- Képtelen vagyok hinni neked...

- Mondd, mit tegyek és tényleg... megteszek akármit, csak... könyörgöm hidd el, hogy..tényleg szeretlek téged, és nem akarlak elveszíteni! - ölelt át.

Olyan gyengének éreztem magam, hogy le kellett üljünk egy padra, különben elájultam volna.

- De...már semmi sem lesz olyan, mint régen. Te idol vagy! - érveltem.

- Tudom, hogy ez egy nagy akadály kettőnk között, és még nagyobb lesz, ha te is azzá fogsz válni. - mondta, majd fejét rádöntötte a combomra. Mit művel? Eddig sosem tett ilyesmit! Sosem kérte, hogy kényeztessem, hogy simogassam, vagy anyáskodjak felette, eddig sosem mutatta ki, hogy tényleg ennyire közel állunk egymáshoz. Lehetséges, hogy tényleg szeret? El merjem hinni neki?

- Bárhogy döntesz...hadd maradjak így néhány percre... - hunyta le a szemeit. Szép arca békés volt és végre...mosolygott. Nem történt semmi vicces, ő mégis elmosolyodott.

- Mire gondolsz most? - kérdeztem félve.

- Arra, hogy milyen kényelmes és megnyugtató itt feküdni. - fogta meg a kezem, majd összefonta az ujjainkat. - Mit válaszolsz?

- Nem lehet. - böktem ki, mire felpattant a szeme. - Még nem. - mosolyodtam el kedvesen. Daehyun felült, és szemeit belefúrta a tekintetembe.

- Mi az, hogy még nem? - húzta össze a szemöldökét.

- Most debütáltál...úgy se lenne időd rám, és nekem is sok a dolgom. Majd...körülbelül egy év múlva meglátjuk, hogy mi lesz... - mondtam.

- Komolyan gondolod? - szorította meg a kezem. - Képes leszel addig várni?

- És te...képes leszel addig várni?

- Azt hiszem...képes leszek. Biztosan. - helyeselt. Olyan aranyos volt ilyenkor. - És te?

- Várok. - mosolyogtam. - Megvárom, míg minden elrendeződik és akkor...

- Szeretlek... - vágott bele a szavamba, majd finom, lágy csókot nyomott a számra.

- Én is. - öleltem meg.

Bár most szakítottunk, de megfogadtuk, hogy az érzéseinket nem fogjuk elfelejteni soha, hiszen...szerettük egymást. Bármilyen elviselhetetlen is volt, én akkor sem szerettem még soha senki így, mint ŐT. Megígértük, hogy bármi is történjék, egy év múlva tudtára adom hollétemet és Ő el fog jönni hozzám. Már vártam azt a napot, mikor ismét együtt lehetünk. Egy év...csak egy év, és újra hozzábújhatok és fejemet finom, kemény mellkasára hajthatom...

19.

- Szóval DaeHyun ma debütált. - néztük a plafont Shin Hye-vel este. Miután visszaértünk a koleszba, azonnal bezárkóztam a szobánkba és gondolkozni kezdtem.

Próbáltam felfogni, hogy mi történt egy pár órával ezelőtt. Megint engedtem neki, holott befogadtam, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. Ha Ő megtörhetetlen, akkor nekem is annak kell lennem, különben mindig az lesz amit ő akar. Bár ha jobban belegondolok, már úgy is mindegy.

- Most mi lesz? Sung Ji? - kérdezte Shin Hye.

- Mi lenne? - fújtattam. - Próbálok úgy visszagondolni erre az egy évre, mintha álom lenne, vagy legalábbis el kell hinnem, hogy ő egy nem létező személy számomra.

- Ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy most debütált és biztosan tele lesz velük a TV.

- Nem érdekel. - fordítottam neki hátat, majd igyekeztem minél előbb elaludni.

El kell felejtenem! El kell felejtenem! El kell felejtenem.....

*****************************

- Mi történt tegnap? - huppant le mellém YoungJae, akivel a legjobban kijövök a bandából. - Nagyon ideges voltál és zaklatott.

- Semmi köze a debütáláshoz. - tiltakoztam rögtön. - Figyelj...most nincs kedvem erről beszélni... - néztem magam elé. Ezt csináltam vagy két órája lassan...

- Reggel óta itt gubbasztasz, ki kéne kicsit mozdulni. Talán még ma megteheted. - kuncogott.

- Örülök, hogy neked vicces az, hogy nem lehet normális életünk mostantól. Ezért van ez is... - csaptam rá az asztalra.

- Mi a bajod? - állt fel YoungJae.

- Semmi. - azzal fogtam magam és kisétáltam az ajtón.  Muszáj volt friss levegőt szívnom.

Az emberek között sétálva, akik ide-oda lökdöstek úgy éreztem, hogy sodródom az árral, jó volt azt érezni, hogy felesleges küzdenem, és erőfeszítéseket tennem, minden halad a maga útján. Az a sok ember, akik mind siettek valahova megnyugtató volt számomra, holott utáltam emberek közt lenni. Valami megváltozott. - jöttem rá.

Még magányosabbnak éreztem magam, mint azelőtt. Rájöttem, hogy teljesen máshogy kellett volna alakulnia a dolgoknak, s az, hogy most itt vagyok, ilyen állapotban, az az én hibám. Csakis az enyém!

- Te nem a B.A.P. tagja vagy? - hallottam egy halovány hangot. - Hahó, DaeHyun? - ütögette meg valaki a törött kezemet. Erre már feleszméltem.

- Áu! - nyögtem. Két fiatal lány állt előttem és egy papír-fecnit nyújtottak nekem. Mi a frászt akarnak?

- Kaphatnánk egy aláírást, oppa? - mosolyogtak kedvesen. Ja tényleg, már debütáltunk! - esett le.

- Persze, de fognátok a lapot, a bal kezem el van törve, szóval... - kezdtem.

- Oppa...hamar gyógyulj meg!

- Siess! - mondogatták. Hangjuk és kedvességük lágy simogatás volt a szívemnek. Az egyik nagyon hasonlított arra a személyre, akitől szintén sok kedvességet kaptam. Arra a személyre, akire nem bírtam gondolni.

- Oppa...ne sírj...hamar meggyógyul a kezed! - simogatta meg a karom az egyik kislány.

- Nem sírok... - tagadtam. - Köszönöm. Legyen szép napotok! - mosolyogtam én is, majd ép kezemmel intettem nekik.

- Fighting oppa! Soha ne add fel! - kiabálták, mire elnevettem magam.

Vajon mit csinálhat most? - rugdostam a kavicsokat a folyóparton. Szomorú egyáltalán, hogy szakítottunk? Nem tűnt letörtnek, mikor a tornatermes akció után elment.

Jézusom, de hülye voltam akkor is! Csak letámadtam, mint egy vadállat, az sosem érdekelt, hogy Ő mit akar. Persze ez egy egészséges határig nem is lett volna nagy baj, de konkrétan majdnem megerőszakoltam, miközben láttam szép szemeiben a fájdalmat. Nem hinném, hogy fizikai fájdalom lett volna, inkább lelki. Megbántottam. - jöttem rá. - De nagyon megbántottam, nem is csoda, hogy szakított. Akkor, és ott kimondhattam volna azt a szót és akkor minden a helyére került volna. De nem tudtam. Nem bírtam magam elképzelni, ahogy ezt mondom. Megalázva éreztem volna magam.

- Nem bűn az, ha szeretsz valakit. - tűnt fel mellettem YoungJae.

- Mit akarsz itt? - csodálkoztam.

- Ne akadj ki! - legyintett. - Mondtam már, nem bűn az, ha szerelmes vagy. Nem vagyok hülye... - okoskodott. - Láttam tegnap.

- Mit? - nyeltem egy nagyot. Ugye nem....?

- Láttam tegnap a szemedben, amikor megláttad Őt. Fogalmam sincsen, hogyan bántál vele -de sejtem-, viszont Ő is szeret téged, ebben biztos vagyok.

- Épp ez a baj. - ellenkeztem. - Azt kívánom, bárcsak ne szeretne, sokkal könnyebb lenne most minden. - néztem fel az égre.

- Azt te csak hiszed. - horkant fel YoungJae. - Nem akarlak kioktatni, csak tanácsként mondom...két lehetőséged van: egy: elmész hozzá, és bevallod neki az érzéseidet. Akkor viszont számolnotok kell azzal, hogy te idol vagy és nagyon ritkán lehettek csak együtt, titokban. kettő: Nagyon gyorsan elfelejted. De!!! Szerintem ne rejtsd el előle azt amit érzel. Az sosem vezet jóra.

- Honnan tudsz te ilyeneket? - fintorogtam. - Olyan nyálas vagy.

- Haver... - csapkodta meg a vállam. - Attól még, hogy kimutatod, hogy igen is kötődsz valakihez, nem azt jelenti hogy nyálas vagy. - kacsintott.

18.

DaeHyun és az új bandája, a B.A.P. fellépett a színpadra, mire mindenki őrjöngeni kezdett, természetesen jó értelemben.
- Nem is ismerik őket... - motyogtam az orrom alatt.
- Te nem láttad? - lökött meg Shin hye. - Ott volt Bang Yong Gook!
- Komolyan? - ámuldoztam. - De én erről miért nem tudtam semmit?
- Ébresztő! - integetett. - Nyilvánvalóan el akarta titkolni.
- Ezt értem. - nyeltem vissza a könnyeimet. - De...miért? Mi baj lett volna, ha elmondja?
- Uri Bi, B.A.P. - hallatszott a színpadról. - Köszönjük, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, reméljük a későbbiekben is sok szeretet és támogatást kapunk, amit természetesen viszonozni is fogunk! - mondta Yong Guk. - Kérjük, támogassatok minket! - meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról.
- Bakker, DaeHyun jól vagy? - gyűlt mindenki DaeHyun köré.
- Mi történt? - fészkelődött Shin hye.
- Ez eltörött. - állapította meg valaki. Mikor végre sikerült megpillantanom DaeHyun-t, Ő a kezét fogta és fájdalmas képet vágva nyögött.
- Ah... - rágta a száját.
- Úristen, eltörött a keze! - mondta hangosan Shin Hye, mire mindenki aki a helységben volt, ránk meresztette szemeit. DaeHyun hirtelenjében elfeledkezett a fájdalmáról.
- Ők kik? - kérdezte valaki. - Vigyétek ki innen a rajongókat!
- Nem kell, ők a barátaim. - szólt közbe DaeHyun.
- Ő az? - suttogta DaeHyun fülébe Yong Guk.
- A barátnőd, aki miatt nem akartál ideköltözni? - tátogott egy aranyos, pufiarcú srác.
- Hm? - nézett rám Shin Hye is, de nem láthatott mást, csak zavarodott tekintetemet. Szóval DaeHyun valóban korábban megkapta már a felkérést, de csak azért maradt ott a suliban, hogy velem legyen? Mikor pedig elment hetekre, akkor valószínűleg ide jött gyakorolni. Már minden összeállt. A helyzeten azonban ez semmit sem változtatott.
Óvatosan közeledtem feléjük, Shin Hye pedig a nyomomban. Érdekes szituáció volt, mégis meg akartam érinteni, ÉN vigaszt akartam neki nyújtani, hogy megtanítsam neki, hogy mi is az. Sok mindent nem tudott kapcsolatok terén, és nem is igazából ismerte a lányokat, s ezt rideg, közömbös viselkedésével próbálta leplezni. Legbelül viszont nagyon is melegszívű és kedves. Fogalmam sincs, hogy erre miért csak most jöttem rá!!!
- Most... el kéne vonulnunk? - kérdezte egy göndör hajú, fiatal fiú.
- Lehetséges. - válaszolta neki egy vigyori, jó testfelépítésű .
- Tipli skacok! - utasította őket egy szép szemű srác. - Utána azonnal menj el orvoshoz DaeHyun! - azzal mindenki elment.
Félénken araszoltam DaeHyun felé, majd szó nélkül felemeltem a karját, mire hangosan felszisszent. Tényleg nagyon fájhat neki... - gondoltam.
- Mit keresel itt? - fürkészte az arcomat gyanakvóan. - Nem kéne itt lenned. - húzta el a kezét.
Némán, két tenyerem közé zártam szép arcát. Nagyon furcsa volt ilyen szőke hajjal, de neki még ez is jól állt. Lassan közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, mire szemei elkerekedtek.
- Csak búcsúzni akartam. - mosolyodtam el.
- Miért? - kérdezte lélegzetet visszafojtva.
- Ja és gratulálnom is kéne. - engedtem el. - Gratulálok a debütáláshoz!
- Köszönöm. - bólintott.
- Remélem sikeres leszel és eléred azt, amit akarsz. - fújtattam. Nagyon nehéz volt visszatartanom a belőlem kitörni akaró szitkokat, kiabálást és hitetlenkedést, de tudtam hogy az úgysem segítene a helyzeten. Ő idol lett, ezentúl semmi ideje nem lesz rám.
- Legyen boldog életed! - hajoltam meg formálisan, majd még egy utolsó puszit nyomtam arcára. Ő még mindig ott állt csöndben, szerintem nem értette, hogy ez mit jelentett.
- Szóval vége? - kiabált utánam. - Még te mondtad, hogy én verlek át! Cöh....tudod te, hogy mit műveltél az előbb?
- Tudom. - válaszoltam halkan. - Sajnálom.
- Nem gondolhatod ezt komolyan!!! - ragadta meg ép kezével a karomat.
- Menj orvoshoz, sokkal nagyobb gondod is van annál, hogy velem vitatkozz! - ráztam a karom.
- Te nem vagy normális! - pattogott. - Azt se tudod, hogy mit beszélsz! Mi a francért sajnáltatod magad? Azt hiszed, hogy ez az egész csak neked nehéz???
- Eressz! - szűrtem fogaim között. - Nem sajnáltatom magam, egyszerűen csak szakítottam veled, vagy te velem, édes mindegy. A lényeg, hogy mostantól még véletlenül sem fogunk összefutni. Felejtsük el egymást! - fordítottam hátat neki, de ő gyorsabb volt. Berángatott egy sötét tornaterembe, majd nekinyomott a falnak.
- Csak próbálj meg Te Engem elfelejteni...! - tapadt szája az enyémre. Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt sem kaptam. Szinte falta az ajkaimat, én pedig ellenkezés nélkül próbáltam vele tartani a tempót. A vége természetesen megint az lett, hogy én egy szőnyegen feküdtem, DaeHyun pedig felettem. Nehéznek bizonyult tartanija magát egy kézzel, de ő megoldotta. Olyan erőseket lökött, hogy az egész tornaterem visszhangzott nyögéseinktől.
- Ah, igen! - csókolta a nyakam.
- Élvezed, hogy megint kihasználsz? - lihegtem.
- Ezt csak te hiszed, mert az az idióta fagyi-fejű beleültette a füledbe ezt a baromságot. Én...nem...használlak...ki... - minden egyes szót egy lökéssel erősített meg.
- Igen, ez pont azt bizonyítja. - mutattam a helyzetre.
- Szükségem van rád. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - nézett bele a szemembe.
- Tudod ilyenkor teljesen mást szoktak mondani...
- Hm...nem hagyom, hogy rávegyél. Nem mondom ki! - élvezett el hirtelen, mire én is követtem. Amint vége lett a gyönyörnek, lelöktem magamról, felöltöztem és sértődötten kisétáltam a tornateremből.

17.

Megdöbbentett a kérése. Miért fájna neki annyira az, ha most fognám magam és Joe-hoz mennék vigaszt keresve?
- Kérlek. - mondogatta századszorra.
- Jól van, nem megyek hozzá, viszont elegem van belőled. Azt hittem, hogy miután felvázolom neked az érzéseimet, nem leszel ilyen. Azt hittem megváltoztál. - könnyeztem.
- Én nem fogok megváltozni. Megtörhetetlen vagyok ez ügyben. És tudod mit...? - vált komorrá. - Nem is AKAROK megváltozni! - azzal fogta magát és elviharzott.


- Jól vagy? - kérdeztem Joe-tól, miután hazaértünk a koleszba. Nem érdekelt, hogy mit ígértem Daehyunnak, már nem számít. Joe sokkal normálisabb nála, nem is értem, hogy miért vonzódom Daehyunhoz.
- Jól. Persze. - mosolygott, amennyire tudott, ugyanis a száján lévő seb megakadályozta ebben.
- Biztos? Mindjárt hozok fertőtlenítőt. - álltam fel.
- Nem szükséges, kibírom. - fogta meg a kezem, majd apró körkörös mozdulatokkal elkezdte simogatni. Jól esett az érintése, nyugtató volt.
- Joe.... - leheltem. Éreztem, hogy ismét elgyengülök, tudtam hogy csak másodpercek kérdése és sírni fogok. Joe felállt és finoman átölelt.
- Jaj, Sung Ji! - húzott szorosan magához. Olyan hévvel öleltem, hogy magam is meglepődtem. Mikor elhúzódott tőlem, száját gyengéden az én ajkamra nyomta. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, de jól esett ez is. Úgy tűnik a sok fájdalom, amit Daehyun miatt kellett átélnem, annyira megviselt, hogy képes vagyok egy barátom csókját, -akibe nem vagyok szerelmes- kellemesnek érezni.
Mikor Joe a szemembe nézett, őszinte szerelmet láttam tekintetében, de egyszerűen képtelen voltam viszonozni. Lehetetlen.
- Joe... - kezdtem, de mutatóujját a számra helyezte.
- Tudom mit akarsz mondani. De hidd el, nem érdekel! Nem érdekel, hogy te azt a mocskot szereted. Tudom, hogy el fogod felejteni idővel. muszáj lesz... - mondtam komolyan. - Ő nem hozzád való, Sung Ji. Te sokkal értékesebb vagy nála. - ölelt meg ismét.

*******_______________________*******
Azt hittem, hogy rosszul látok. Biztos voltam benne, hogy káprázik a szemem. Hisz megígérte! Azt mondta, hogy nem fog hozzá futni. Most mégis....
- A kurva életbe! - húztam be egyet a falnak, amitől a kezem rögtön meg is zúzódott. Éreztem, hiszen nagyot ütöttem. - A francba! - mérgelődtem tovább, nem törődve a fájdalommal. Ami a szívemet szorította össze, az sokkal kegyetlenebb érzés volt. Sung Ji és Joe csókolóznak! ITT, előttem!
Az agyam először teljesen leblokkolt, tényleg azt hittem, hogy nem jól látok. Majd tudatosult bennem a látvány és én erre teljesen elvesztettem a fejem. Elefánt léptekkel bevonultam a szobámba, majd úgy csaptam be az ajtót, hogy majdnem kiesett a helyéről. Azon nyomban a bőröndömet kezdtem el keresni, és rendetlenül bedobáltam a ruháimat.
- Az biztos, hogy én nem maradok itt tovább! - mondtam magamnak. Az igazság az, hogy teljesen megőrültem. Csak egy bolond, egy elmebeteg viselkedik így.
Tíz perc múlva készen is lettem, közöltem Hyun Ri-val, hogy elmegyek oda, ahova pár hónappal ezelőtt meghívtak.
- Jó lesz ez így! Jobb lesz...nekem is és neki is... - bíztattam magam, majd kiléptem éjfélkor a kolesz ajtón.

***********____________________******
Reggel Joe mellett ébredtem.
- Jesszus! - pattantam ki mellőle az ágyból. Nyílván semmi nem történt, csak addig vígasztalt, míg mély álomba merültem és gondolom Joe nem akart felébreszteni.
De akkor is...milyen lány vagyok már!!!! - ostoroztam magamat.
Lassan, halkan kikeltem az ágyból, majd kiosontam a folyosóra.
- Kwang? - lepődtem meg.
- Mit kerestél te Joe-nál? Ugye nem...? - hátrált döbbenten.
- Dehogy is. Csak megvigasztalt. Tudod nekünk lányoknak szükségünk van ilyesmire, ezt jobb ha a barátoddal is közlöd... - indultam el.
- Már nem lesz rá lehetőségem. Elment. - mondta a hátamnak, mire én megtorpantam.
- Hova? - próbáltam tettetni az érzéketlent, de belül összetörtem.
- Nem tudom. Annyit sikerült kiderítenem, hogy ma este fellép....itt. - nyomott a kezembe egy papírt, majd elsuhant.

- Biztos, hogy el akarsz oda menni? Nem lesz baj? - kérdezte Shin Hye öltözködés közben. - Még mindig nem fogom fel, hogy itt hagyott mindent és elhúzott...Ez rá vall!
- Elmegyünk, megnézzük, majd visszajövünk. Ennyi. - kaptam fel a táskámat, majd bevártam Shin Hye-t és elindultunk a megadott címre.

- Erre kell menni a fellépésre? - kérdezte aggódva Shin hye.
- Nem tudom, remélem.
- Ez...nem éppen a nézőtér. Figyeled, az ott az MBLAQ-es Joon? - sikított fel Shin Hye, mire mindenki aki ott állt a színpad mögött, ránk kapta a szemét.
- Bakker! - húztam be egy nem látható helyre Shin Hye-t. A következő pillanatban viszont már nem tudtam arra koncentrálni, hogy láthatatlanok maradjunk, ugyanis megpillantottam DaeHyun-t. Ő viszont már nem a tegnapi Daehyun volt, a haját befestette hidrogén szőkére, és további öt szőke sráccal várt a színpad mögötti helységben.
- Az...az...Jung DaeHyun? - tátotta el a száját Shin Hye is.
- Nem lehet... - ámuldoztam. Mi történt?
- Sung Ji....ugye tudod, hogy ez mit jelent...? - simogatta meg a hátam. - Daehyun tényleg becsapott. A pletyka ezek szerint igaz volt. Beválogatták egy Entertainmenthez, és úgy látom, mindjárt debütál is. Te ezt...fel tudod dolgozni?
- Nem lehet... - hitetlenkedtem. - Ez...
- Most következzék egy újonnan debütáló banda, akik a TS Entertainment alatt futnak, ők a B.A.P., azaz a Best Absolute Perfect!!! - hallatszott a bemondóban. DaeHyun ás a többi szőke srác elindult fel a lépcsőn.
- Joe-nak igaza volt. Az egész...ez a pár hónap hazugság volt. Minden. - zokogtam, miután leesett, hogy mit is látok.

16.

Miután DaeHyunnal végeztünk, elgondolkodtam azon, hogy....te Úr Isten, mekkora egy állatok vagyunk! Képesek voltuk egy fa törzsében, az erdő közepén szeretkezni. Hát...a romantikus szó messze nem a legjobb kifejezés arra, hogy leírjam a helyzetet, inkább vad volt és szenvedélyes. Mint maga DaeHyun.
- Huh. - mosolyodott el, mikor kézen fogva kiléptünk az erdőből.
- Te egy állat vagy, ugye tudod...? - nevettem, mire egy apró félmosolyt villantott.
- Na végre... - tűnt fel hirtelen a semmiből Shin Hye. - Sung Ji... beszélnünk kell, nagy őrültséget tettem. - pillantott DaeHyunra.
- Léptem. - engedte el a kezem és elsétált.
- Mondd! - mondtam Shin Hye-nek.
- Én...én...épp az imént feküdtem le Kwang-gal! - vallotta be vörös fejjel. - Tudom. Ne ítélkezz! Miután felfogtam, azonnal leléptem és ideszaladtam.
- Hogyan ítélkezhetnék, mikor én ugyanígy tettem Daehyunnal...de...
- Mi? Ti is? Mikor, hol? - faggatózott.
- Ez most nem lényeg...az viszont lényeges, hogy...mi történt veletek?
- Nem tudom. - hajtotta le a fejét. - Egyszerűen csak úgy megtörtént...de...az a baj, hogy...én nem vagyok szerelmes. Nem úgy, mint ti.
- Őszintén...DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, hogy éppen mit gondol, vagy mit érez. Kwang azért sokkal egyszerűbb lélek.
- Igaz. - helyeselt Shin Hye.

- Sung Ji!!!!!!!! - lihegett Kwang. - Sung Ji....baj van!
- Micsoda? - kerekedtek el a szemeim.
- DaeHyun... verekszik....
- Mi van? - kérdezi vissza Shin Hye is. Úgy látszik, hogy rögtön el is felejtette, hogy ezzel a sráccal feküdt le, egy fél órával ezelőtt.
- Joe...valamiért neki indult ...azt mondta, hogy látott titeket...köhöm...
- Oké. Hallgass! - intettem le gyorsan. - Menjünk!

Mikor leértünk, az tárult elém, hogy Joe és DaeHyun szája is vérzik, és a szemük feldagadt. A tény, hogy miattam történik ez, felfoghatatlan volt számomra. ÉN nem érek ennyit, hogy szétüssék egymást miattam.
- Elég ! - állok közéjük. - Mit műveltek?
- Ez csak kihasznál téged! - ordítja Joe. - Nem szeret, csak arra vagy jó neki, hogy elüsse az idejét addig, amíg el nem megy!
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza.
- Ne hidd el azt, amit mond ez a hülye! - fogja meg DaeHyun a kezem.
- Mégis miről beszéltek? - kiabáltam.
- Gondoltam, hogy nem mondtad el neki. - intézte szavait Daehyunnak. - Ha tudná, már rég nem lenne veled.
- Mi a jó isten van???? - szólok közbe, de ezek ketten válaszra sem méltatnak.
- Fogd be, neked ehhez semmi közöd! Irigykedsz? Ennyire? - kérdezte cinikusan Daehyun.
- Nem. Ha Sung Ji velem lenne, rohadtul nem érdekelne, hogy mit csinálsz. De az, hogy becsapod és kihasználod azt a lányt, akit szeretek ...hát bocsáss meg, hogy nem nézem el szó nélkül!
- Mi van már srácok? - faggatózott Shin Hye is.
- Álljatok már le!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - löktem el Joe-t és Daehyun-t egymástól, majd Joe felé fordultam. - Joe...kérlek...hagyjad ezt...Tényleg....nagyon sajnálom, én szeretlek, de...
- Majd ha megtudod az igazságot, gyere hozzám. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bár...a lábtörlőd nem leszek. - azzal fogta magát és elment.
A körülöttünk lévő emberek is elvonultak, a végén csak Kwang, Shin Hye, én és DaeHyun maradtunk.
- Shin Hye.... beszélhetünk? - kérdezte halkan Kwang. Shin Hye félénken, de elindult a sátrak felé Kwanggal. Csak Daehyun és én maradtunk ott. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Az már biztos, hogy valamit titkol előlem, és az a baj, hogy amit Joe mondott, nagyon is valószínűnek tűnt.
- Igaz az, amit Joe mondott? - kérdeztem félve, de Daehyun nem válaszolt, csak letakarította magát. - Az Isten szerelmére, tudnál egyszer válaszolni a kérdésemre? - fakadtam ki. Daehyun szemei elkerekedtek, nyílván meglepődött, még sosem láthatott ilyennek. - Elegem van abból, hogy nem értem a viselkedésedet! Miért nem tudsz válaszolni a kérdésemre, normálisan, ahogy a többi ember???
- Muszáj neked is ordítani. A fejem megfájdul tőletek... - húzta el a száját.
- Te....ezt most mondd, hogy nem mondtad komolyan. - szűrtem a fogaim közt. - Ember vagy te? Mi a fészkes franc van veled? - teljesen magamon kívül voltam, egyszerűen képtelen voltam kiismerni.
- Erre nem tudok mit mondani. Én ilyen vagyok. - vont vállat. - Ha nem bírsz elviselni, akkor miért feküdtél le velem egy órával ezelőtt? - még mielőtt reagálhatott volna, akkora taslit kevertem le neki, hogy ott is maradt a nyoma szép arcán.
- Ya! - ragadott meg, majd nekitolt egy fának. Ingerült arckifejezése viszont nem tudott elriasztani. Ideges voltam rá, legszívesebben addig ütöttem volna, míg bocsánatot nem kér. - Mi ütött beléd? - vicsorgott.
- Eressz el! - parancsoltam neki. - Ha nem engedsz el három másodpercen belül, esküszöm, hogy soha többet nem fogok rád nézni. - fenyegetőztem.
- Oh...azt hiszed ki fogod bírni...? - vált cinikussá. - Kétlem...
- Mi van veled? - suttogtam. - Beteg vagy?
- Tőled.... megbetegszem... - engedett el.
- Ezt most....komolyan gondolod? - teltek meg szemeim könnyel. Nem hittem el, hogy tényleg ezt mondja.
- Nem úgy hangzik?
- Nem értelek...az előbb még alig bírtál magaddal, képes voltál egy fa törzsén szexelni, most meg...olyanokat mondasz, hogy.... összetöröd a szívem.
- Lesz ki összeszedje a darabokat. - mutatott Joe-ék felé.
Erre nem tudtam mit reagálni, csak próbáltam benn tartani a könnyeimet. Szóval így állunk...
- Szóval tényleg csak kihasználtál... - bólogattam. - Már értem. - azzal fogtam magam és ott hagytam. Ő viszont utánam rohant és keményen megcsókolt, de én ellöktem magamtól.
- Soha többet ne merj hozzám érni. - sírtam.
- Sajnálom. - hebegte.
- Azt hiszed, hogy ennyivel elintézted? - háborodtam fel.
- Bocsánatot kérek, még egyszer, holnap is. Vagy bármikor, bármennyiszer, de....kérlek...ne menj most Joe-hoz! Kérlek! - könyörgött.

15.

- Nos gyerekek! Holnapra készüljetek fel, felmegyünk a hegyekbe. - csapta össze a tenyerét Hyun Ri. - Már mint...nem a havas részre, viszont hozzatok hálózsákot és...sátrat kapunk ott.
- Mit csinálunk? - kérdezte Shin Hye.
- Edzünk. - válaszolta a tánctanár egyszerűen.
- De...mindjárt meghallgatás. - érveltem.
- Tudom. Jót fog tenni nektek, higyjétek el. - mondta.
- Én...nem biztos, hogy el tudok menni. - hajolt a fülemhez DaeHyun. Már a leheletétől is kirázott a hideg. - Mit ijedezel? - mosolygott értetlenül. Ilyenkor olyan szép volt.
- Csikálsz... - suttogtam, mire még szélesebben elmosolyodott. Amióta újra kibékültünk a szokottabbnál többet mosolyog. Lehetséges ...hogy boldog? Nagyon reméltem, hogy tényleg képes vagyok boldoggá tenni Őt... - Miért nem jössz?
- Majd még megbeszéljük, este írok sms-t, hogy mi lesz.

- Hát ez rohadt jó, marhára nem írt sms-t. - mérgelődtem reggel a buszmegállóban. Már a csoport háromnegyede ott volt, de DaeHyun még sehol.
- Szerintem nem jön. - mondta Shin Hye. Lehajtottam a fejem elkeseredettségemben. Pedig milyen jó lett volna, ha eljön. Valaki hirtelen összefűzte ujjaimat a sajátjával. Már épp akartam mondani Joe-nak, hogy ne poénkodjon, de mikor ránéztem a kéz tulajdonosára, a szívem rögtön hevesebben kezdett el verni.
- DaeHyun. - mosolyogtam önfeledten. - Eljöttél.
- Nos...amint látod.
- Akkor én Kwang mellé ülök. - vágott elénk Shin Hye.
- Túlságosan örül ennek... lemaradtunk valamiről? - kérdeztem miközben DaHyun előtt felmentem a lépcsőn.
- Kitudja. - mondta DaeHyun. Látszólag nem annyira érdekelte.
Mikor helyet foglaltunk és elindult a busz, DaeHyun lehunyt szemmel a fejét az én vállamra döntötte. Jó érzés volt, bár...épp én is ezt akartam volna csinálni.
- Mi a baj? Fáradtnak tűnsz...
- Mi? Nem vagyok az. - húzódott el, torokköszörülés közepette. Valamit titkol...- jöttem rá.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Hallgassunk zenét, vagy valami...nincs kedvem beszélgetni... - váltott át morcos üzemmódra. Úgy tűnik a hangulatváltozását nem hagyta otthon. Huh...nehéz dolgom lesz...

Alig egy órát utaztunk, mikor a tánctanár kijelentette, hogy ott vagyunk. Mindenki akaratlanul dobta hátára a cókmókját.
- Oké srácok. Nos...akkor irány fel a hegyre. Aki nem ér fel negyed óra alatt...az egy nappal tovább marad. - kiabált a tanár.
- Mi van? - ásítottam.
- Induljunk. - mondta nekem DaeHyun.
Lassan már tíz perce gyalogoltunk felfelé a meredek hegyen.
- Ah...ezt nem gondolja komolyan... - mérgelődtem.
- Bírd ki, mindjárt ott vagyunk. - bíztatott DaeHyun.
- Srácok...mizujs? - Shin Hye cucc nélkül lépdelt felfelé.
- Hol a csomagod? - kérdeztem meglepetten.
- Kwang viszi, mivel ő csak egy oldaltáskát hozott, felajánlotta, hogy segít.
- Cöh. - fintorgott DaeHyun. - Jellemző.
Nem mondtam ki, de igazán jól esett volna nekem is, ha DaeHyun legalább megkérdezi. Na mindegy, ezt most jobb ha nem teszem szóvá.
- Itt van mindenki?
- Igen! - kiabáltuk.
- Akkor pakoljatok le, állítsátok fel a sátrat, majd irány edzeni. - parancsolgatott Hyun Ri.

Mire készen lettünk mindennel, és elindultunk futni, már sötétedett. DaeHyun nem sokat beszélt, néha megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, vagy nem fázom-e, de mikor mondtam, hogy nem, elfordult és futott tovább. Vajon mi történhetett? Mikor odajött hozzám a busz elé, nem volt semmi baja. Amint rákérdeztem, hogy mi aggasztja, azóta hidegen viselkedik. Úgy gondoltam, felrázom egy kicsit, így lassan, lemaradtam tőle, a végén pedig már szinte mindenki elhúzott mellőlem, én pedig egyedül maradtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hisz itt van mellettem az erdő, kitudja milyen lények bujkálnak meg a fák között. Ráadásul már sötétedik.
- Olyan hülye vagy Sung Ji. - ostoroztam magam. Lehet inkább át kéne vágnom az erdőn. Kibírom azt a pár percet...
Halkan, zajt nem csapva besétáltam az erdőbe, de pár perc múlva már azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- A francba! - simogattam a karomat, mert fáztam. - Eltévedtem.
Majd valami zaj ütötte meg a fülemet. Annyira féltem, hogy majdnem bepisiltem. Éhes és szomjas is voltam, de mivel DaeHyunnál maradt a kulacs, így ott álltam egyedül, védtelenül a sötét erdőben. Hirtelen felordítottam, amint valaki, vagy valami nekinyomott egy fa törzsének.
- Segí.... - kiabáltam, de befogták a számat. Nagy kő esett le e szívemről, mikor megpillantottam magam előtt DaeHyun-t. - Jézusom, a frászt hoztad rám!
- Te is rám! - felelte mérgesen. - Hova a francba tűntél? - nyomott még mindig a fának.
- Én...csak... - dadogtam. Túlságosan lefoglalt, hogy a száját nézzem, képtelen voltam válaszolni neki, teste melege és a bizsergető érzés elvonta a figyelmem. Amint DaeHyun észrevette, hogy mit bámulok ennyire, hirtelen nekem vetette magát és olyan hévvel kezdett el csókolni, hogy azt hittem a fejem belefúródik a fába.
- Ah. - nyögtem, mikor lábaimat összefontam a derekánál.
Attól kezdve egy szót sem szóltunk, hiszen a vágy ami minden alkalommal feltör bennünk, ha egymás közelében vagyunk, teljesen elveszi az eszünket.