19.

- Szóval DaeHyun ma debütált. - néztük a plafont Shin Hye-vel este. Miután visszaértünk a koleszba, azonnal bezárkóztam a szobánkba és gondolkozni kezdtem.

Próbáltam felfogni, hogy mi történt egy pár órával ezelőtt. Megint engedtem neki, holott befogadtam, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. Ha Ő megtörhetetlen, akkor nekem is annak kell lennem, különben mindig az lesz amit ő akar. Bár ha jobban belegondolok, már úgy is mindegy.

- Most mi lesz? Sung Ji? - kérdezte Shin Hye.

- Mi lenne? - fújtattam. - Próbálok úgy visszagondolni erre az egy évre, mintha álom lenne, vagy legalábbis el kell hinnem, hogy ő egy nem létező személy számomra.

- Ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy most debütált és biztosan tele lesz velük a TV.

- Nem érdekel. - fordítottam neki hátat, majd igyekeztem minél előbb elaludni.

El kell felejtenem! El kell felejtenem! El kell felejtenem.....

*****************************

- Mi történt tegnap? - huppant le mellém YoungJae, akivel a legjobban kijövök a bandából. - Nagyon ideges voltál és zaklatott.

- Semmi köze a debütáláshoz. - tiltakoztam rögtön. - Figyelj...most nincs kedvem erről beszélni... - néztem magam elé. Ezt csináltam vagy két órája lassan...

- Reggel óta itt gubbasztasz, ki kéne kicsit mozdulni. Talán még ma megteheted. - kuncogott.

- Örülök, hogy neked vicces az, hogy nem lehet normális életünk mostantól. Ezért van ez is... - csaptam rá az asztalra.

- Mi a bajod? - állt fel YoungJae.

- Semmi. - azzal fogtam magam és kisétáltam az ajtón.  Muszáj volt friss levegőt szívnom.

Az emberek között sétálva, akik ide-oda lökdöstek úgy éreztem, hogy sodródom az árral, jó volt azt érezni, hogy felesleges küzdenem, és erőfeszítéseket tennem, minden halad a maga útján. Az a sok ember, akik mind siettek valahova megnyugtató volt számomra, holott utáltam emberek közt lenni. Valami megváltozott. - jöttem rá.

Még magányosabbnak éreztem magam, mint azelőtt. Rájöttem, hogy teljesen máshogy kellett volna alakulnia a dolgoknak, s az, hogy most itt vagyok, ilyen állapotban, az az én hibám. Csakis az enyém!

- Te nem a B.A.P. tagja vagy? - hallottam egy halovány hangot. - Hahó, DaeHyun? - ütögette meg valaki a törött kezemet. Erre már feleszméltem.

- Áu! - nyögtem. Két fiatal lány állt előttem és egy papír-fecnit nyújtottak nekem. Mi a frászt akarnak?

- Kaphatnánk egy aláírást, oppa? - mosolyogtak kedvesen. Ja tényleg, már debütáltunk! - esett le.

- Persze, de fognátok a lapot, a bal kezem el van törve, szóval... - kezdtem.

- Oppa...hamar gyógyulj meg!

- Siess! - mondogatták. Hangjuk és kedvességük lágy simogatás volt a szívemnek. Az egyik nagyon hasonlított arra a személyre, akitől szintén sok kedvességet kaptam. Arra a személyre, akire nem bírtam gondolni.

- Oppa...ne sírj...hamar meggyógyul a kezed! - simogatta meg a karom az egyik kislány.

- Nem sírok... - tagadtam. - Köszönöm. Legyen szép napotok! - mosolyogtam én is, majd ép kezemmel intettem nekik.

- Fighting oppa! Soha ne add fel! - kiabálták, mire elnevettem magam.

Vajon mit csinálhat most? - rugdostam a kavicsokat a folyóparton. Szomorú egyáltalán, hogy szakítottunk? Nem tűnt letörtnek, mikor a tornatermes akció után elment.

Jézusom, de hülye voltam akkor is! Csak letámadtam, mint egy vadállat, az sosem érdekelt, hogy Ő mit akar. Persze ez egy egészséges határig nem is lett volna nagy baj, de konkrétan majdnem megerőszakoltam, miközben láttam szép szemeiben a fájdalmat. Nem hinném, hogy fizikai fájdalom lett volna, inkább lelki. Megbántottam. - jöttem rá. - De nagyon megbántottam, nem is csoda, hogy szakított. Akkor, és ott kimondhattam volna azt a szót és akkor minden a helyére került volna. De nem tudtam. Nem bírtam magam elképzelni, ahogy ezt mondom. Megalázva éreztem volna magam.

- Nem bűn az, ha szeretsz valakit. - tűnt fel mellettem YoungJae.

- Mit akarsz itt? - csodálkoztam.

- Ne akadj ki! - legyintett. - Mondtam már, nem bűn az, ha szerelmes vagy. Nem vagyok hülye... - okoskodott. - Láttam tegnap.

- Mit? - nyeltem egy nagyot. Ugye nem....?

- Láttam tegnap a szemedben, amikor megláttad Őt. Fogalmam sincsen, hogyan bántál vele -de sejtem-, viszont Ő is szeret téged, ebben biztos vagyok.

- Épp ez a baj. - ellenkeztem. - Azt kívánom, bárcsak ne szeretne, sokkal könnyebb lenne most minden. - néztem fel az égre.

- Azt te csak hiszed. - horkant fel YoungJae. - Nem akarlak kioktatni, csak tanácsként mondom...két lehetőséged van: egy: elmész hozzá, és bevallod neki az érzéseidet. Akkor viszont számolnotok kell azzal, hogy te idol vagy és nagyon ritkán lehettek csak együtt, titokban. kettő: Nagyon gyorsan elfelejted. De!!! Szerintem ne rejtsd el előle azt amit érzel. Az sosem vezet jóra.

- Honnan tudsz te ilyeneket? - fintorogtam. - Olyan nyálas vagy.

- Haver... - csapkodta meg a vállam. - Attól még, hogy kimutatod, hogy igen is kötődsz valakihez, nem azt jelenti hogy nyálas vagy. - kacsintott.

18.

DaeHyun és az új bandája, a B.A.P. fellépett a színpadra, mire mindenki őrjöngeni kezdett, természetesen jó értelemben.
- Nem is ismerik őket... - motyogtam az orrom alatt.
- Te nem láttad? - lökött meg Shin hye. - Ott volt Bang Yong Gook!
- Komolyan? - ámuldoztam. - De én erről miért nem tudtam semmit?
- Ébresztő! - integetett. - Nyilvánvalóan el akarta titkolni.
- Ezt értem. - nyeltem vissza a könnyeimet. - De...miért? Mi baj lett volna, ha elmondja?
- Uri Bi, B.A.P. - hallatszott a színpadról. - Köszönjük, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, reméljük a későbbiekben is sok szeretet és támogatást kapunk, amit természetesen viszonozni is fogunk! - mondta Yong Guk. - Kérjük, támogassatok minket! - meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról.
- Bakker, DaeHyun jól vagy? - gyűlt mindenki DaeHyun köré.
- Mi történt? - fészkelődött Shin hye.
- Ez eltörött. - állapította meg valaki. Mikor végre sikerült megpillantanom DaeHyun-t, Ő a kezét fogta és fájdalmas képet vágva nyögött.
- Ah... - rágta a száját.
- Úristen, eltörött a keze! - mondta hangosan Shin Hye, mire mindenki aki a helységben volt, ránk meresztette szemeit. DaeHyun hirtelenjében elfeledkezett a fájdalmáról.
- Ők kik? - kérdezte valaki. - Vigyétek ki innen a rajongókat!
- Nem kell, ők a barátaim. - szólt közbe DaeHyun.
- Ő az? - suttogta DaeHyun fülébe Yong Guk.
- A barátnőd, aki miatt nem akartál ideköltözni? - tátogott egy aranyos, pufiarcú srác.
- Hm? - nézett rám Shin Hye is, de nem láthatott mást, csak zavarodott tekintetemet. Szóval DaeHyun valóban korábban megkapta már a felkérést, de csak azért maradt ott a suliban, hogy velem legyen? Mikor pedig elment hetekre, akkor valószínűleg ide jött gyakorolni. Már minden összeállt. A helyzeten azonban ez semmit sem változtatott.
Óvatosan közeledtem feléjük, Shin Hye pedig a nyomomban. Érdekes szituáció volt, mégis meg akartam érinteni, ÉN vigaszt akartam neki nyújtani, hogy megtanítsam neki, hogy mi is az. Sok mindent nem tudott kapcsolatok terén, és nem is igazából ismerte a lányokat, s ezt rideg, közömbös viselkedésével próbálta leplezni. Legbelül viszont nagyon is melegszívű és kedves. Fogalmam sincs, hogy erre miért csak most jöttem rá!!!
- Most... el kéne vonulnunk? - kérdezte egy göndör hajú, fiatal fiú.
- Lehetséges. - válaszolta neki egy vigyori, jó testfelépítésű .
- Tipli skacok! - utasította őket egy szép szemű srác. - Utána azonnal menj el orvoshoz DaeHyun! - azzal mindenki elment.
Félénken araszoltam DaeHyun felé, majd szó nélkül felemeltem a karját, mire hangosan felszisszent. Tényleg nagyon fájhat neki... - gondoltam.
- Mit keresel itt? - fürkészte az arcomat gyanakvóan. - Nem kéne itt lenned. - húzta el a kezét.
Némán, két tenyerem közé zártam szép arcát. Nagyon furcsa volt ilyen szőke hajjal, de neki még ez is jól állt. Lassan közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, mire szemei elkerekedtek.
- Csak búcsúzni akartam. - mosolyodtam el.
- Miért? - kérdezte lélegzetet visszafojtva.
- Ja és gratulálnom is kéne. - engedtem el. - Gratulálok a debütáláshoz!
- Köszönöm. - bólintott.
- Remélem sikeres leszel és eléred azt, amit akarsz. - fújtattam. Nagyon nehéz volt visszatartanom a belőlem kitörni akaró szitkokat, kiabálást és hitetlenkedést, de tudtam hogy az úgysem segítene a helyzeten. Ő idol lett, ezentúl semmi ideje nem lesz rám.
- Legyen boldog életed! - hajoltam meg formálisan, majd még egy utolsó puszit nyomtam arcára. Ő még mindig ott állt csöndben, szerintem nem értette, hogy ez mit jelentett.
- Szóval vége? - kiabált utánam. - Még te mondtad, hogy én verlek át! Cöh....tudod te, hogy mit műveltél az előbb?
- Tudom. - válaszoltam halkan. - Sajnálom.
- Nem gondolhatod ezt komolyan!!! - ragadta meg ép kezével a karomat.
- Menj orvoshoz, sokkal nagyobb gondod is van annál, hogy velem vitatkozz! - ráztam a karom.
- Te nem vagy normális! - pattogott. - Azt se tudod, hogy mit beszélsz! Mi a francért sajnáltatod magad? Azt hiszed, hogy ez az egész csak neked nehéz???
- Eressz! - szűrtem fogaim között. - Nem sajnáltatom magam, egyszerűen csak szakítottam veled, vagy te velem, édes mindegy. A lényeg, hogy mostantól még véletlenül sem fogunk összefutni. Felejtsük el egymást! - fordítottam hátat neki, de ő gyorsabb volt. Berángatott egy sötét tornaterembe, majd nekinyomott a falnak.
- Csak próbálj meg Te Engem elfelejteni...! - tapadt szája az enyémre. Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt sem kaptam. Szinte falta az ajkaimat, én pedig ellenkezés nélkül próbáltam vele tartani a tempót. A vége természetesen megint az lett, hogy én egy szőnyegen feküdtem, DaeHyun pedig felettem. Nehéznek bizonyult tartanija magát egy kézzel, de ő megoldotta. Olyan erőseket lökött, hogy az egész tornaterem visszhangzott nyögéseinktől.
- Ah, igen! - csókolta a nyakam.
- Élvezed, hogy megint kihasználsz? - lihegtem.
- Ezt csak te hiszed, mert az az idióta fagyi-fejű beleültette a füledbe ezt a baromságot. Én...nem...használlak...ki... - minden egyes szót egy lökéssel erősített meg.
- Igen, ez pont azt bizonyítja. - mutattam a helyzetre.
- Szükségem van rád. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - nézett bele a szemembe.
- Tudod ilyenkor teljesen mást szoktak mondani...
- Hm...nem hagyom, hogy rávegyél. Nem mondom ki! - élvezett el hirtelen, mire én is követtem. Amint vége lett a gyönyörnek, lelöktem magamról, felöltöztem és sértődötten kisétáltam a tornateremből.

17.

Megdöbbentett a kérése. Miért fájna neki annyira az, ha most fognám magam és Joe-hoz mennék vigaszt keresve?
- Kérlek. - mondogatta századszorra.
- Jól van, nem megyek hozzá, viszont elegem van belőled. Azt hittem, hogy miután felvázolom neked az érzéseimet, nem leszel ilyen. Azt hittem megváltoztál. - könnyeztem.
- Én nem fogok megváltozni. Megtörhetetlen vagyok ez ügyben. És tudod mit...? - vált komorrá. - Nem is AKAROK megváltozni! - azzal fogta magát és elviharzott.


- Jól vagy? - kérdeztem Joe-tól, miután hazaértünk a koleszba. Nem érdekelt, hogy mit ígértem Daehyunnak, már nem számít. Joe sokkal normálisabb nála, nem is értem, hogy miért vonzódom Daehyunhoz.
- Jól. Persze. - mosolygott, amennyire tudott, ugyanis a száján lévő seb megakadályozta ebben.
- Biztos? Mindjárt hozok fertőtlenítőt. - álltam fel.
- Nem szükséges, kibírom. - fogta meg a kezem, majd apró körkörös mozdulatokkal elkezdte simogatni. Jól esett az érintése, nyugtató volt.
- Joe.... - leheltem. Éreztem, hogy ismét elgyengülök, tudtam hogy csak másodpercek kérdése és sírni fogok. Joe felállt és finoman átölelt.
- Jaj, Sung Ji! - húzott szorosan magához. Olyan hévvel öleltem, hogy magam is meglepődtem. Mikor elhúzódott tőlem, száját gyengéden az én ajkamra nyomta. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, de jól esett ez is. Úgy tűnik a sok fájdalom, amit Daehyun miatt kellett átélnem, annyira megviselt, hogy képes vagyok egy barátom csókját, -akibe nem vagyok szerelmes- kellemesnek érezni.
Mikor Joe a szemembe nézett, őszinte szerelmet láttam tekintetében, de egyszerűen képtelen voltam viszonozni. Lehetetlen.
- Joe... - kezdtem, de mutatóujját a számra helyezte.
- Tudom mit akarsz mondani. De hidd el, nem érdekel! Nem érdekel, hogy te azt a mocskot szereted. Tudom, hogy el fogod felejteni idővel. muszáj lesz... - mondtam komolyan. - Ő nem hozzád való, Sung Ji. Te sokkal értékesebb vagy nála. - ölelt meg ismét.

*******_______________________*******
Azt hittem, hogy rosszul látok. Biztos voltam benne, hogy káprázik a szemem. Hisz megígérte! Azt mondta, hogy nem fog hozzá futni. Most mégis....
- A kurva életbe! - húztam be egyet a falnak, amitől a kezem rögtön meg is zúzódott. Éreztem, hiszen nagyot ütöttem. - A francba! - mérgelődtem tovább, nem törődve a fájdalommal. Ami a szívemet szorította össze, az sokkal kegyetlenebb érzés volt. Sung Ji és Joe csókolóznak! ITT, előttem!
Az agyam először teljesen leblokkolt, tényleg azt hittem, hogy nem jól látok. Majd tudatosult bennem a látvány és én erre teljesen elvesztettem a fejem. Elefánt léptekkel bevonultam a szobámba, majd úgy csaptam be az ajtót, hogy majdnem kiesett a helyéről. Azon nyomban a bőröndömet kezdtem el keresni, és rendetlenül bedobáltam a ruháimat.
- Az biztos, hogy én nem maradok itt tovább! - mondtam magamnak. Az igazság az, hogy teljesen megőrültem. Csak egy bolond, egy elmebeteg viselkedik így.
Tíz perc múlva készen is lettem, közöltem Hyun Ri-val, hogy elmegyek oda, ahova pár hónappal ezelőtt meghívtak.
- Jó lesz ez így! Jobb lesz...nekem is és neki is... - bíztattam magam, majd kiléptem éjfélkor a kolesz ajtón.

***********____________________******
Reggel Joe mellett ébredtem.
- Jesszus! - pattantam ki mellőle az ágyból. Nyílván semmi nem történt, csak addig vígasztalt, míg mély álomba merültem és gondolom Joe nem akart felébreszteni.
De akkor is...milyen lány vagyok már!!!! - ostoroztam magamat.
Lassan, halkan kikeltem az ágyból, majd kiosontam a folyosóra.
- Kwang? - lepődtem meg.
- Mit kerestél te Joe-nál? Ugye nem...? - hátrált döbbenten.
- Dehogy is. Csak megvigasztalt. Tudod nekünk lányoknak szükségünk van ilyesmire, ezt jobb ha a barátoddal is közlöd... - indultam el.
- Már nem lesz rá lehetőségem. Elment. - mondta a hátamnak, mire én megtorpantam.
- Hova? - próbáltam tettetni az érzéketlent, de belül összetörtem.
- Nem tudom. Annyit sikerült kiderítenem, hogy ma este fellép....itt. - nyomott a kezembe egy papírt, majd elsuhant.

- Biztos, hogy el akarsz oda menni? Nem lesz baj? - kérdezte Shin Hye öltözködés közben. - Még mindig nem fogom fel, hogy itt hagyott mindent és elhúzott...Ez rá vall!
- Elmegyünk, megnézzük, majd visszajövünk. Ennyi. - kaptam fel a táskámat, majd bevártam Shin Hye-t és elindultunk a megadott címre.

- Erre kell menni a fellépésre? - kérdezte aggódva Shin hye.
- Nem tudom, remélem.
- Ez...nem éppen a nézőtér. Figyeled, az ott az MBLAQ-es Joon? - sikított fel Shin Hye, mire mindenki aki ott állt a színpad mögött, ránk kapta a szemét.
- Bakker! - húztam be egy nem látható helyre Shin Hye-t. A következő pillanatban viszont már nem tudtam arra koncentrálni, hogy láthatatlanok maradjunk, ugyanis megpillantottam DaeHyun-t. Ő viszont már nem a tegnapi Daehyun volt, a haját befestette hidrogén szőkére, és további öt szőke sráccal várt a színpad mögötti helységben.
- Az...az...Jung DaeHyun? - tátotta el a száját Shin Hye is.
- Nem lehet... - ámuldoztam. Mi történt?
- Sung Ji....ugye tudod, hogy ez mit jelent...? - simogatta meg a hátam. - Daehyun tényleg becsapott. A pletyka ezek szerint igaz volt. Beválogatták egy Entertainmenthez, és úgy látom, mindjárt debütál is. Te ezt...fel tudod dolgozni?
- Nem lehet... - hitetlenkedtem. - Ez...
- Most következzék egy újonnan debütáló banda, akik a TS Entertainment alatt futnak, ők a B.A.P., azaz a Best Absolute Perfect!!! - hallatszott a bemondóban. DaeHyun ás a többi szőke srác elindult fel a lépcsőn.
- Joe-nak igaza volt. Az egész...ez a pár hónap hazugság volt. Minden. - zokogtam, miután leesett, hogy mit is látok.

16.

Miután DaeHyunnal végeztünk, elgondolkodtam azon, hogy....te Úr Isten, mekkora egy állatok vagyunk! Képesek voltuk egy fa törzsében, az erdő közepén szeretkezni. Hát...a romantikus szó messze nem a legjobb kifejezés arra, hogy leírjam a helyzetet, inkább vad volt és szenvedélyes. Mint maga DaeHyun.
- Huh. - mosolyodott el, mikor kézen fogva kiléptünk az erdőből.
- Te egy állat vagy, ugye tudod...? - nevettem, mire egy apró félmosolyt villantott.
- Na végre... - tűnt fel hirtelen a semmiből Shin Hye. - Sung Ji... beszélnünk kell, nagy őrültséget tettem. - pillantott DaeHyunra.
- Léptem. - engedte el a kezem és elsétált.
- Mondd! - mondtam Shin Hye-nek.
- Én...én...épp az imént feküdtem le Kwang-gal! - vallotta be vörös fejjel. - Tudom. Ne ítélkezz! Miután felfogtam, azonnal leléptem és ideszaladtam.
- Hogyan ítélkezhetnék, mikor én ugyanígy tettem Daehyunnal...de...
- Mi? Ti is? Mikor, hol? - faggatózott.
- Ez most nem lényeg...az viszont lényeges, hogy...mi történt veletek?
- Nem tudom. - hajtotta le a fejét. - Egyszerűen csak úgy megtörtént...de...az a baj, hogy...én nem vagyok szerelmes. Nem úgy, mint ti.
- Őszintén...DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, hogy éppen mit gondol, vagy mit érez. Kwang azért sokkal egyszerűbb lélek.
- Igaz. - helyeselt Shin Hye.

- Sung Ji!!!!!!!! - lihegett Kwang. - Sung Ji....baj van!
- Micsoda? - kerekedtek el a szemeim.
- DaeHyun... verekszik....
- Mi van? - kérdezi vissza Shin Hye is. Úgy látszik, hogy rögtön el is felejtette, hogy ezzel a sráccal feküdt le, egy fél órával ezelőtt.
- Joe...valamiért neki indult ...azt mondta, hogy látott titeket...köhöm...
- Oké. Hallgass! - intettem le gyorsan. - Menjünk!

Mikor leértünk, az tárult elém, hogy Joe és DaeHyun szája is vérzik, és a szemük feldagadt. A tény, hogy miattam történik ez, felfoghatatlan volt számomra. ÉN nem érek ennyit, hogy szétüssék egymást miattam.
- Elég ! - állok közéjük. - Mit műveltek?
- Ez csak kihasznál téged! - ordítja Joe. - Nem szeret, csak arra vagy jó neki, hogy elüsse az idejét addig, amíg el nem megy!
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza.
- Ne hidd el azt, amit mond ez a hülye! - fogja meg DaeHyun a kezem.
- Mégis miről beszéltek? - kiabáltam.
- Gondoltam, hogy nem mondtad el neki. - intézte szavait Daehyunnak. - Ha tudná, már rég nem lenne veled.
- Mi a jó isten van???? - szólok közbe, de ezek ketten válaszra sem méltatnak.
- Fogd be, neked ehhez semmi közöd! Irigykedsz? Ennyire? - kérdezte cinikusan Daehyun.
- Nem. Ha Sung Ji velem lenne, rohadtul nem érdekelne, hogy mit csinálsz. De az, hogy becsapod és kihasználod azt a lányt, akit szeretek ...hát bocsáss meg, hogy nem nézem el szó nélkül!
- Mi van már srácok? - faggatózott Shin Hye is.
- Álljatok már le!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - löktem el Joe-t és Daehyun-t egymástól, majd Joe felé fordultam. - Joe...kérlek...hagyjad ezt...Tényleg....nagyon sajnálom, én szeretlek, de...
- Majd ha megtudod az igazságot, gyere hozzám. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bár...a lábtörlőd nem leszek. - azzal fogta magát és elment.
A körülöttünk lévő emberek is elvonultak, a végén csak Kwang, Shin Hye, én és DaeHyun maradtunk.
- Shin Hye.... beszélhetünk? - kérdezte halkan Kwang. Shin Hye félénken, de elindult a sátrak felé Kwanggal. Csak Daehyun és én maradtunk ott. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Az már biztos, hogy valamit titkol előlem, és az a baj, hogy amit Joe mondott, nagyon is valószínűnek tűnt.
- Igaz az, amit Joe mondott? - kérdeztem félve, de Daehyun nem válaszolt, csak letakarította magát. - Az Isten szerelmére, tudnál egyszer válaszolni a kérdésemre? - fakadtam ki. Daehyun szemei elkerekedtek, nyílván meglepődött, még sosem láthatott ilyennek. - Elegem van abból, hogy nem értem a viselkedésedet! Miért nem tudsz válaszolni a kérdésemre, normálisan, ahogy a többi ember???
- Muszáj neked is ordítani. A fejem megfájdul tőletek... - húzta el a száját.
- Te....ezt most mondd, hogy nem mondtad komolyan. - szűrtem a fogaim közt. - Ember vagy te? Mi a fészkes franc van veled? - teljesen magamon kívül voltam, egyszerűen képtelen voltam kiismerni.
- Erre nem tudok mit mondani. Én ilyen vagyok. - vont vállat. - Ha nem bírsz elviselni, akkor miért feküdtél le velem egy órával ezelőtt? - még mielőtt reagálhatott volna, akkora taslit kevertem le neki, hogy ott is maradt a nyoma szép arcán.
- Ya! - ragadott meg, majd nekitolt egy fának. Ingerült arckifejezése viszont nem tudott elriasztani. Ideges voltam rá, legszívesebben addig ütöttem volna, míg bocsánatot nem kér. - Mi ütött beléd? - vicsorgott.
- Eressz el! - parancsoltam neki. - Ha nem engedsz el három másodpercen belül, esküszöm, hogy soha többet nem fogok rád nézni. - fenyegetőztem.
- Oh...azt hiszed ki fogod bírni...? - vált cinikussá. - Kétlem...
- Mi van veled? - suttogtam. - Beteg vagy?
- Tőled.... megbetegszem... - engedett el.
- Ezt most....komolyan gondolod? - teltek meg szemeim könnyel. Nem hittem el, hogy tényleg ezt mondja.
- Nem úgy hangzik?
- Nem értelek...az előbb még alig bírtál magaddal, képes voltál egy fa törzsén szexelni, most meg...olyanokat mondasz, hogy.... összetöröd a szívem.
- Lesz ki összeszedje a darabokat. - mutatott Joe-ék felé.
Erre nem tudtam mit reagálni, csak próbáltam benn tartani a könnyeimet. Szóval így állunk...
- Szóval tényleg csak kihasználtál... - bólogattam. - Már értem. - azzal fogtam magam és ott hagytam. Ő viszont utánam rohant és keményen megcsókolt, de én ellöktem magamtól.
- Soha többet ne merj hozzám érni. - sírtam.
- Sajnálom. - hebegte.
- Azt hiszed, hogy ennyivel elintézted? - háborodtam fel.
- Bocsánatot kérek, még egyszer, holnap is. Vagy bármikor, bármennyiszer, de....kérlek...ne menj most Joe-hoz! Kérlek! - könyörgött.

15.

- Nos gyerekek! Holnapra készüljetek fel, felmegyünk a hegyekbe. - csapta össze a tenyerét Hyun Ri. - Már mint...nem a havas részre, viszont hozzatok hálózsákot és...sátrat kapunk ott.
- Mit csinálunk? - kérdezte Shin Hye.
- Edzünk. - válaszolta a tánctanár egyszerűen.
- De...mindjárt meghallgatás. - érveltem.
- Tudom. Jót fog tenni nektek, higyjétek el. - mondta.
- Én...nem biztos, hogy el tudok menni. - hajolt a fülemhez DaeHyun. Már a leheletétől is kirázott a hideg. - Mit ijedezel? - mosolygott értetlenül. Ilyenkor olyan szép volt.
- Csikálsz... - suttogtam, mire még szélesebben elmosolyodott. Amióta újra kibékültünk a szokottabbnál többet mosolyog. Lehetséges ...hogy boldog? Nagyon reméltem, hogy tényleg képes vagyok boldoggá tenni Őt... - Miért nem jössz?
- Majd még megbeszéljük, este írok sms-t, hogy mi lesz.

- Hát ez rohadt jó, marhára nem írt sms-t. - mérgelődtem reggel a buszmegállóban. Már a csoport háromnegyede ott volt, de DaeHyun még sehol.
- Szerintem nem jön. - mondta Shin Hye. Lehajtottam a fejem elkeseredettségemben. Pedig milyen jó lett volna, ha eljön. Valaki hirtelen összefűzte ujjaimat a sajátjával. Már épp akartam mondani Joe-nak, hogy ne poénkodjon, de mikor ránéztem a kéz tulajdonosára, a szívem rögtön hevesebben kezdett el verni.
- DaeHyun. - mosolyogtam önfeledten. - Eljöttél.
- Nos...amint látod.
- Akkor én Kwang mellé ülök. - vágott elénk Shin Hye.
- Túlságosan örül ennek... lemaradtunk valamiről? - kérdeztem miközben DaHyun előtt felmentem a lépcsőn.
- Kitudja. - mondta DaeHyun. Látszólag nem annyira érdekelte.
Mikor helyet foglaltunk és elindult a busz, DaeHyun lehunyt szemmel a fejét az én vállamra döntötte. Jó érzés volt, bár...épp én is ezt akartam volna csinálni.
- Mi a baj? Fáradtnak tűnsz...
- Mi? Nem vagyok az. - húzódott el, torokköszörülés közepette. Valamit titkol...- jöttem rá.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Hallgassunk zenét, vagy valami...nincs kedvem beszélgetni... - váltott át morcos üzemmódra. Úgy tűnik a hangulatváltozását nem hagyta otthon. Huh...nehéz dolgom lesz...

Alig egy órát utaztunk, mikor a tánctanár kijelentette, hogy ott vagyunk. Mindenki akaratlanul dobta hátára a cókmókját.
- Oké srácok. Nos...akkor irány fel a hegyre. Aki nem ér fel negyed óra alatt...az egy nappal tovább marad. - kiabált a tanár.
- Mi van? - ásítottam.
- Induljunk. - mondta nekem DaeHyun.
Lassan már tíz perce gyalogoltunk felfelé a meredek hegyen.
- Ah...ezt nem gondolja komolyan... - mérgelődtem.
- Bírd ki, mindjárt ott vagyunk. - bíztatott DaeHyun.
- Srácok...mizujs? - Shin Hye cucc nélkül lépdelt felfelé.
- Hol a csomagod? - kérdeztem meglepetten.
- Kwang viszi, mivel ő csak egy oldaltáskát hozott, felajánlotta, hogy segít.
- Cöh. - fintorgott DaeHyun. - Jellemző.
Nem mondtam ki, de igazán jól esett volna nekem is, ha DaeHyun legalább megkérdezi. Na mindegy, ezt most jobb ha nem teszem szóvá.
- Itt van mindenki?
- Igen! - kiabáltuk.
- Akkor pakoljatok le, állítsátok fel a sátrat, majd irány edzeni. - parancsolgatott Hyun Ri.

Mire készen lettünk mindennel, és elindultunk futni, már sötétedett. DaeHyun nem sokat beszélt, néha megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, vagy nem fázom-e, de mikor mondtam, hogy nem, elfordult és futott tovább. Vajon mi történhetett? Mikor odajött hozzám a busz elé, nem volt semmi baja. Amint rákérdeztem, hogy mi aggasztja, azóta hidegen viselkedik. Úgy gondoltam, felrázom egy kicsit, így lassan, lemaradtam tőle, a végén pedig már szinte mindenki elhúzott mellőlem, én pedig egyedül maradtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hisz itt van mellettem az erdő, kitudja milyen lények bujkálnak meg a fák között. Ráadásul már sötétedik.
- Olyan hülye vagy Sung Ji. - ostoroztam magam. Lehet inkább át kéne vágnom az erdőn. Kibírom azt a pár percet...
Halkan, zajt nem csapva besétáltam az erdőbe, de pár perc múlva már azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- A francba! - simogattam a karomat, mert fáztam. - Eltévedtem.
Majd valami zaj ütötte meg a fülemet. Annyira féltem, hogy majdnem bepisiltem. Éhes és szomjas is voltam, de mivel DaeHyunnál maradt a kulacs, így ott álltam egyedül, védtelenül a sötét erdőben. Hirtelen felordítottam, amint valaki, vagy valami nekinyomott egy fa törzsének.
- Segí.... - kiabáltam, de befogták a számat. Nagy kő esett le e szívemről, mikor megpillantottam magam előtt DaeHyun-t. - Jézusom, a frászt hoztad rám!
- Te is rám! - felelte mérgesen. - Hova a francba tűntél? - nyomott még mindig a fának.
- Én...csak... - dadogtam. Túlságosan lefoglalt, hogy a száját nézzem, képtelen voltam válaszolni neki, teste melege és a bizsergető érzés elvonta a figyelmem. Amint DaeHyun észrevette, hogy mit bámulok ennyire, hirtelen nekem vetette magát és olyan hévvel kezdett el csókolni, hogy azt hittem a fejem belefúródik a fába.
- Ah. - nyögtem, mikor lábaimat összefontam a derekánál.
Attól kezdve egy szót sem szóltunk, hiszen a vágy ami minden alkalommal feltör bennünk, ha egymás közelében vagyunk, teljesen elveszi az eszünket.

14.

Fél órán át nem csináltunk mást, csak ölelkeztünk. Olyan jó volt hozzábújni, úgy hiányzott már.
- Sajnálom. - mondtam én is. - Túlreagáltam a dolgokat. - Hiányoztál. - fogtam szorosabbra a szorítást.
- Eh... Összeroppantsz. - mosolygott.
- Nem baj.
- Hát...végülis...megérdemlem. - vont vállat, majd elengedett és belenéztünk egymás szemébe.
Azt vártam, hogy mondd valamit, de végül csak a megcsókolt. Mikor hozzáért nedves ajka az enyémhez, éreztem hogy ennyi nem elég. Ismét közel akarok hozzá lenni. Nagyon közel, amennyire csak lehet. DaeHyun is elkezdett gyorsítani, szinte falta az ajkaimat, én a hajába túrtam, ő pedig végigsimított a hátamon.
- Akarlak. - nyögte két csók között.
- Hát még én... - kuncogtam lihegve. Olyan szorosan tapadt testem az övéhez, hogy képesek lettünk volna akár ruhán keresztül is egymáséi lenni.
- Ah...Sung Ji...ah, nem kéne... - nem bírta befejezni, mert nem engedtem. Olyan hevesen csókoltam, hogy levegőt is alig kaptunk. - Tényleg ezt akarod? - villantotta rám félmosolyát, amiért csak még jobban megkívántam. - Nem leszek kíméletes. -. próbált eltántorítani.
- Ne is. - vigyorogtam csábosan, majd ráugrottam.

Fél perc múlva már a szobámban kötöttünk ki, és csak remélni tudtam, hogy Shin Hye-nek nem lesz itt dolga egy ideig.
- Ah. - nyögtem, mikor Daehyun a falnak lökött. Olyan vadállat módjára viselkedett, egy igazi férfiállat volt, s én ezt imádtam benne. Mellette... izgalmas volt az élet.
Szorgosan lerántotta rólam és magáról is a ruhákat, nekem szinte semmi munkát nem hagyott, csak élveztem a kényeztetését. Nem volt olyan aprólékos, mint múltkor, most inkább követelőzőnek tűnt.
- Nem bírom tovább. - súgta a fülembe kéjesen, mikor lefektetett az ágyra.
- Ne is. - húztam fel a fejét a hasamról, majd megéreztem magamban Őt. Annyira jó érzés volt ismét ilyen közel lenni hozzá, hogy hangosan felnyögtem. - Igen!
A végére már olyan gyorsan mozgott bennem, hogy tényleg nem tudtam levegőt venni, s mikor a mind a ketten elélveztünk, szívem kihagyott egy pillanatra és csak a gyönyört és DaeHyun-t éreztem. Akkor voltam a legboldogabb.
Miután a gyönyör elmúlt, DaeHyun fáradtan hanyatlott rá az én testemre, de nem bántam. Arca a szegycsontomon pihent, kezeivel a vállamat fogta.
- Összenyomlak. - akart volna felkelni, de én nem engedtem.
- Ne. Maradj így! - nyomtam vissza. Nem kellett sokáig győzködni.
- Tudod...az ilyen akcióink miatt lehet kicsapnak minket. - mondta, miközben simogattam a fejét. - Folyton kirohanunk az órákról.
- Már azt hittem, hogy a most történt "akció miatt" - kuncogtam.
- Hát...és erről ki tehet?
- Hát...TE!
- Miért én? - nézett fel rám.
- Na jó, ne kezdjük megint...csak feküdj ide mellém és ölelj át. - mondtam halkan.
- Kis diktátor. - legurult rólam, majd átölelt. - Ah, dejó. - szívta be a hajam illatát. Még jó, hogy ma reggel mostam hajat! - gondoltam.

Este tizenegykor arra keltünk, hogy valaki majd beveri az ajtót.
- Sung Ji! Az Istenért....nyisd már ki!!! - hallatszott Shin Hye hangja. Ojjajj.
- Basszus! - pattantam ki DaeHyun mellől, aki félkómásan, lassan ült fel az ágyban.
- Öhm...mi van, mi ez az istenverte ricsaj? - ásítozott.
- Siess, itt van Shin Hye. - öltöztem fel. - Pillanat. - kiabáltam ki. - Öltözz már!
- Jó. De mi baja lesz, ha meglát?
- Ja, hogy te csak így mutogatod a felsőtestedet más lányoknak? Oké... - kaptam fel a fölsőmet, majd elindultam az ajtó felé, hogy kinyissam, de DaeHyun megához rántott és szenvedélyesen megcsókolt.
- Na...akkor lépek. - mosolyodott el, majd kinyitotta az ajtót. Vele szemben, a vigyorgó Shin Hye-t találta.
- Mindent hallottam... - topogott a lábával. -  Szexi az alsód.
- Akkor...jobb ha hosszá szoksz. - suhant el mellette DaeHyun egy cinikus félmosoly kíséretében.
- Kifogtad a legszexibb, de a legkegyetlenebb pasit.... - jött be Shin Hye a szobába.
- Remélem semmilyen ...köhöm... maradványt nem fogok megtalálni, mert akkor kicsapom a balhét.
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza rögtön, de ahogy leesik mire érti, mind a ketten hangos kacagásban törünk ki.
- Te nagyon hülye vagy! - vihogtam. - Kéne menni gyakorolni basszus... - jutott eszembe hirtelen.
- Egy percig sem bírsz meglenni a pasid nélkül, ugye? - rázta a fejét.
- Most per pillanat nem rá gondoltam.
- Persze. Persze. - legyintett.

13.

Az elkövetkezendő hét úgy telt, hogy szinte csak órákon futottunk össze DaeHyunnal, viszont én akkor sem néztem rá. Csak titokban, akkor mikor Ő nem figyelt. Néztem szép hátát, oldalról gyönyörű arcát, amin semmi érzelmet nem tudtam kisilabizálni. Nem értettem, hogy lehet egy ember ennyire önkontrollált. Hogyan bírja ki, hogy semmi érzelmet ne mutasson?! Vagy lehet, hogy tényleg semmit nem érzett irántam. Valószínű... - könnyeztem egyik táncóra alatt.
- Minden rendben van, Sung Ji? - karolt át Joe. Jól esett a támasz, amit mindig nyújtott, viszont kényelmetlenül is éreztem magam sokszor miatta.
- Sung Ji-ssi, rosszul vagy? - kérdezte a tanár, mire (hurrá) az összes gyakornok-társam felénk nézett.
- Semmi baj. - legyintett Joe helyettem. Azt vártam, hogy DaeHyun is rám néz, egyszer végre, de...nem tette. Csak előre bámult. Azóta nem néztünk egymás szemébe, mióta lefeküdtünk egymással, majd összevesztünk és otthagytam. Hiba volt? Dehát...láttam rajta, hogy megbánt. Még ha nem is mondta ki.
- Kicsit kimennék a mosdóba. - mondtam, majd felálltam és DaeHyun előtt elhaladva kiléptem a teremből és besiettem a WC-be. Megálltam a tükör előtt és magamat méregettem. Meg voltam gyötörve, hiszen minden este kisírtam a szemem miatta, nem mosolyogtam annyit, mint azelőtt, és semmihez nem volt kedvem.
- Hát ezt teszi az emberrel, a szerelmi bánat?! - nyitottam meg a csapot, majd megmosakodtam. Jó érzés volt a hideg víz a bőrömön, bár a bánatom így sem múllott el.
- Sung Ji? - jött be Shin Hye, s amint meglátta az arckifejezésemet, rögtön tudta, hogy mire gondolok. Odaszaladt hozzám és megölelt, mire én rögtön sírni kezdtem.
- Jól van, sírj csak...Add ki magadból. - simogatta a hátamat.
- Mit tegyek, Shin Hye? Rám sem néz azóta...
- Sss.
- Nem akarom, hogy így viselkedjen. Nem ezt akartam...
- Nyugalom. Biztos valamit félreértettél, nem biztos hogy nem szeret.
- De te is látod....rám sem néz. Shin Hye...én...lehet, hogy hülye vagyok, sőt...biztos...de...szeretem. Vele akarok lenni...azt akarom, hogy megint szúrós megjegyzésekkel illessen, hogy ha csak felhevültségből, de megcsókoljon. Szeretném látni két szép szemét...de ő...teljesen elfelejtett... - sírtam.
- Sajnálom barátnőm. Sajnálom. - potyogott Shin Hye könnye is.


Másnap reggel énekórával kezdtünk. Nagyon nem volt ínyemre, hogy egy még kisebb teremben legyek összezárva DaeHyunnal, de erőt vettem magamon és besétáltam Shin Hye-vel a terembe.
- Szia Sung Ji! - intett Joe.
- Helló! - ültem le mellé.
- Hogy aludtál.
- Nagyszerűen. - hazudtam szemrebbenés nélkül, majd DaeHyunra pillantottam, aki csöndben ült a helyén, lábait szétvetve, ahogy a menők szokták.
- Na gyerekek, ma duettezni fogtok. Ezen a héten van a meghallgatás. Sietni kell. - mondta az énektanár. A táncpróbák alatt és a gyakorlások során ugyan Daehyunnal voltam párban, de igyekeztünk semmi érzelmet belevinni a dolgokba, és csak a munkára koncentráltunk. Bírtam is...egy ideig...
- Kezdjük akkor...Jung DaeHyun és Choi Sung Ji. - mutatott ránk a tanár.
Határozottam felálltam, majd odasétáltam a mikrofonhoz. DaeHyun ugyanígy tett, majd megállt mellettem. Mikor elkezdődött a zene, elhatároztam, hogy nem fogok beleadni mindent. De mivel a 4Men-től a Here I am számot kellett előadnunk... így kénytelen voltam.
DaeHyun hangja olyan gyönyörű volt, hogy akaratlanul is lehunytam a szemem miközben Ő énekelt. Olyan érzelmesen adtuk elő a számot, holott pont nem így terveztük. A szám végénél viszont elszakadt a cérna. A szép, alkalomhoz illő dalszöveg, a zene és DaeHyun mély, sima hangja felélesztette bennem az érzéseket. Nem tudtam végigénekelni a számot. Elsírtam magam.
A többiek összenéztek, Shin Hye a körmét rágta, DaeHyun pedig végre...rám nézett. Éreztem a tekintetét az arcomon. Nem bírtam a szemébe nézni, így nem, ezért fogtam magam és kirohantam a teremből. Meg sem álltam a teraszig, s ott hangos zokogásba kezdtem. Addig sírtam, míg meg nem hallottam, hogy valaki megáll mögöttem.
És akkor...DaeHyun megölelt hátulról. Testemet átjárta a boldogság, most már attól sírtam, hogy végre megérinthetem.
- Sajnálom, Sung Ji. - fúrta arcát a nyakamba.
Nem tudtam mást csinálni, csak megfogtam a mellkasomon pihenő, összekulcsolt kezeit és élveztem, hogy arcunk egymáshoz ér.

12.

Nem mertem kinyitani a szemem. Már reggel volt, éreztem, ahogyan az ablakon keresztül beáramlik a napfény. Azt is éreztem, hogy egy száll fehérneműben fekszem az ágyban, bár azt már nem tudtam, hogyan került rám a melltartó és a bugyi. Féltem felébredni. Végül mégis kinyitottam a szememet, résnyire. Gyanúm be is igazolódott. DaeHyun az ágyban ült mellettem, farmerban, csupasz felsőtesttel. Különösen viselkedett. Kezeivel az arcát masszírozta, majd beletúrt dús hajába, s közben fújtatott.
MEGBÁNTA! - jöttem rá. De miért? Hiszen ő mondta, hogy azt akarja, kedveljem, és én be is vallottam neki, akkor most miért ideges?
- Jó reggelt! - erőltetett magára egy mosolyt mikor észrevette, hogy őt figyelem.
Nem köszöntem vissza, s nem is mosolyogtam, csak felültem.
- Tudom, hogy megbántad. - suttogtam.
- Mi? - értetlenkedett.
- Tudod mit? - tekertem magam köré a takarót miközben felálltam az ágyról. - Felejtsük el ezt az egészet! Ami tegnap történt.... mindent, amit tegnap mondtam, mondtuk ...tegyük meg nem történtté. Oké? - hadartam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Most mi a bajod? - kérdezte durván.
- Hagyjuk abba ezt az egészet! - kiabáltam.
- Jó, hagyjuk! - vágott vissza. - Magasról teszek rád, ha ezt akarod akkor mostantól nem futsz utánam, nem érdeklődsz felőlem, és kerülsz, megértetted? - pattogott ingerülten.
- Úgy lesz. - öltöztem fel, majd sírva kiszaladtam a szobájából. Remélem nem hagytam ott semmit...
******************************************
- Sosem fogom megérteni a nőket! - szűrtem fogaim közt, majd felborítottam a hozzám legközelebb eső polcot. - Aish! - ordítottam.
Mégis mi ütött belé??? Na és belém? Akkora hülye vagyok!
Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie, az lett volna a helyes, ha elfelejtem már az elején, de... képtelen voltam. Mindig feltűnt valahol, még akkor is a szemem előtt láttam, mikor nem is volt igazából ott.
De ennek itt most vége kell, hogy legyen. Ő még nem tudja, de pár hónap múlva itthagyom az iskolát, és attól kezdve nem lenne időm rá, és csak szenvednénk mind ketten.
Nem lenne értelme ennek az egésznek. Mégis...boldog voltam tegnap. Finom száját csókolgatni, s eggyé válni vele...sosem éreztem még ilyen éteri boldogságot. Sajnos csak ma reggelig tartott, jellemző...
Hirtelen felálltam, és kiviharoztam a szobámból.
- Meg kell ezt vele beszélnem! - mondtam magamnak, de a sarkon megtorpantam.
Sung Ji állt ott, vele szemben pedig az a fagyiképű Joe. Ölelkeztek!!!!
Mintha a szívembe tőrt döftek volna, szemeim elkerekedtek, tüdőm összeszorult.
- Alig pár órája feküdt le velem, erre máris egy másik pasihoz rohan! - horkantam fel halkan. Szép!
Hiába láttam, hogy Sung Ji szomorú és sír, képtelen voltam a közelébe menni ezek után. Ki kellett volna mondanom neki akkor...bár...az sem változtatott volna sok mindenen, mégis...tudná, hogy nem csak kihasználtam. De ez számomra nehéz feladat. Sosem voltam érzelgős, és megijesztett, hogy Sung Ji közelében mindig elérzékenyülök, bár ezt nem mutatom ki sosem, inkább ellensúlyozom a bunkóságommal és közömbösségemmel.
- Elmegyünk valahova, amitől felvidulsz, mit szólsz? - simított végig Sung Ji arcán, Joe. A tenyerem bizseregni kezdett, legszívesebben odaügettem volna, és behúztam volna neki egyet, de nincs jogom hozzá. Már nincs. - fogtam magam és lassan visszasétáltam a szobába. Az ajtó előtt térdemet elhagyta az erő, és lecsúsztam a földre.
Ennyi volt...
Három hónap és végleg itt hagyok mindent.
Pár hónap és végleg vége lesz mindennek közöttünk. - akaratlanul is de kicsordultak a könnyeim.

11.

- Bazdmeg haver. én esküszöm... - Kwang rontott be az ajtón, így sikeresen félbeszakítva minket. - Whoa... - ugrott hátrébb, mikor észrevette, hogy DaeHyun és én egymásra vagyunk tapadva.
DaeHyun szája eltávolodott az enyémtől, de még mindig közel maradt, nem riadt meg, inkább 'fárasztó' grimaszt vágott. Ideges volt, hogy Kwang berontott. Hát...én is.
- Bocs haver. - vigyorgott Kwang.
- Huh... - fújtatott DaeHyun, majd elengedett és fenyegetően az álkapcsát kezdte el mozgatni, majd cinikusan elmosolyodott. - Tudod, hogy szeretlek. - pacskolta meg Kwang vállát, majd fogta magát és kiment. Ott hagyott engem a szobájában, Kwanggal.
- Bocs, Sung Ji.
- Semmi baj. - legyintettem, majd égő arccal kisurrantam Kwang mellett. Hát ez nagyon gáz szitu volt.

- Na emberek, akkor kezdjük ismét a bemutatással. - mondta Hyun Ri. - DaeHyun és Sung Ji akkor együtt van?
Felkaptam a fejem. Teljesen más irányból közelítettem meg a kérdést. DaeHyun szó nélkül felállt, majd elindult felém és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Számat rágva néztem körbe, de a tekintetem megakadt Joe-n. Bocsánatkérő pillantást üzentem felé, de ő elfordult.
Végül óvatosan belehelyeztem a kezem DaeHyunéba, és felálltam.
- Mit csinálunk? - szűrtem fogaim közt. - Nem gyakoroltunk még semmit.
- Akkor improvizálunk. - vont vállat, majd biccentett, hogy indulhat a zene.
Izgultam, hogy vajon mit fogok művelni ott, mindenki előtt, de szerencsére jó voltam a táncban, DaeHyun pedig eszméletlen szóval könnyen összhangba hoztuk a lábainkat és simán eltáncoltuk a Dream High sorozat egyik számát. Épp azt, ahol a főszereplők is elég közel vannak egymáshoz a tánc alatt.
Nagyon élveztem, azt az izzást ami köztünk megjelent, amint egymáshoz értünk. Tánc közben is megcsókoltam volna, de modorálnom kellett magam. A végén viszont olyan közel került az arcunk egymáshoz, hogy szinte csak centik választottak el a szájától.
- Ez...remek volt! - tapsolt a tanár és a többiek is. Egyedül Joe volt az, aki szinte fel sem nézett. Rosszul éreztem magam miatta, de nem tehettem semmit. Őszintén bocsánatot akartam kérni tőle, de DaeHyun jelenlétében inkább elvetettem ezt az ötletet.
- De hiszen nem is gyakoroltatok semmit.. - csodálkozott a tanár.
DaeHyun szokásához híven elengedte ezt a füle mellett, én pedig nem tudtam mit válaszolni erre, szóval csak elpirultam. Amint megéreztem DaeHyun kezét, hogy az enyémet körbeveszi, meglepetten pillantottam rá. Na most ez mi? - kérdeztem magamtól.
Lassan leültünk a többiek közé, akik ugyanolyan csodálkozva bámultak ránk, amint észrevették, hogy DaeHyun megfogja a kezem.
Az óra végéig így ültünk, képtelen voltam ránézni DaeHyunra, egyszerűen zavarban voltam. De nagyon.
- Rendben gyerekek, akkor holnap az énekórán elő kell adnotok a számotokat, és gyakoroljatok, akkor is ha van egy kis szabadidőtök, két hét múlva előadás. - mondta Hyun Ri.
- Megyünk? - kérdezte a fülembe súgva DaeHyun. Félek....megint mire készül...?
- Sung Ji. - ragadta meg a szabad kezemet Joe. - Beszélhetnénk normálisan, négy szem közt? - szúrós pillantást vetett DaeHyunra, aki viszonozta.
- Persze. - óvatosan kihúztam a kezem DaeHyunéből, aki dühét visszafogva a kezeinket nézte. - Öt perc. - mondtam neki.

- Végeztetek már? - kérdezte ingerülten DaeHyun.
- Igen. - mentem vissza hozzá.
- Ajánlom hogy mostantól tartsd távol magad tőle, vili, fagyifejű?
- DaeHyun. - fontam össze az ujjainkat, mire ő megnyugodott.

- Nagyon zavar az a pinkhajú... - biggyesztette le a száját DaeHyun, mikor beértünk a szobájába. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam neki ellenállni.
Óvatosan két kezem közé fogtam szép arcát. Nem mondott semmit, nem is lepődött meg ezúttal. Még akkor sem, mikor megcsókoltam. Ajkai édesek voltak és puhák. Többet akartam. Ha anyám megtudná, hogy most miket gondolok, mocskosnak titulálna, az biztos. De nem tehettem róla, egyszerűen akartam.
- Nem akarom, hogy azt hidd játszadozom. - állított le. - Nem hiszed el, ugye? - arca aggódó volt, nem láttam még ilyennek azelőtt. Rájöttem, hogy mennyire nem ismerem még.
- Mit számít, hogy elhiszem-e vagy sem? Végül úgyis úgy cselekszel, ahogy akarsz. - mondtam csendesen.
- Nem akarom, hogy ezt gondold rólam. - nézett bele mélyen a szemembe.
- Akkor tegyél róla, hogy megváltozzon a véleményem. - mosolyogtam. Most ő rajta volt a sor, hogy megcsókoljon. Ő viszont már sokkal durvább volt, mint én. Szorosan magához húzott, egész testünk egymáshoz simult. Annyira közel voltam hozzá, hogy levegőt is alig kaptam, de nem érdekelt.
Beletúrtam szép, sűrű, szőke hajába mindkét kezemmel, ő pedig elkezdte kigombolni az ingemet. Közben egymás ajkait faltuk, mintha muszáj lett volna.
Végül lenyúltam a sliccéhez, és megszabadítottam a nadrágjától, ő pedig a felsőmtől. Segítettem neki levenni a pólóját, de amint megszabadultunk minden felesleges ruhadarabtól, ismét egymásnak estünk.
- Nem.. - húzódott el kicsit. - Nem akarom, hogy...
- Mit stresszelsz? - mosolyogtam. Olyan édes volt, hogy aggódott, ez annyira nem rá vallott, főleg nem ilyen helyzetben. - Akarsz engem?
- Igen. - vágta rá rögtön. - De...
- De? - keseredtem el. Féltem, hogy azt mondja csak egy menetet szeretne tőlem, semmi mást. Olyan boldogság öntött el, mikor ennek az ellenkezőjét hallottam.
- Nem csak téged akarlak, hanem azt hogy kedvelj is. - nézett rám boci-szemekkel. Úgy éreztem mentem elsírom magam, de helyette csak megcsókoltam.
- Szeretlek. - nyögtem ki gondolkodás nélkül.
- Mit mondtál? - ámult el.
- Szeretlek. Most már tudom. - könnyeztem. - Akármennyire is kiállhatatlan vagy, én szeretlek.
- Te vagy az első, aki ezt mondja nekem. - hitetlenkedett.
- Meg kéne lepődnöm? - kuncogtam.
Apró, édes csókolt leheltem a mellkasára, amit ő figyelemmel kísért, s mikor felnéztem szemei csillogtak. Gyönyörűbb volt, mint valaha.
- Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg téged. - egy könnycsepp legördült az arcán.
- Nem kell mást csinálnod, csak viszonoznod. Menni fog, vagy nem?
- Ebben nem kételkedem. - mosolygott pajkosan, majd ismét megcsókolt. Ez volt az a pillanat, ahol elpattant minden. Követelőző lett, sürgetőbb, de én hagytam magam.
Nyakamat csókolta szenvedélyesen, közben pedig lefektetett az ágyra és rám feküdt. Míg a nyakamnál és a mellemnél kényeztetett én eljátszottam a hajával, amit nagyon szépnek találtam.
Végül feljebb tolta magát és mikor megéreztem magamban merev férfiasságát, azt hittem ott rögtön elélvezek. Nem verte volna ki a biztosítékot az, ha mással csináltam volna, de hogy DaeHyun volt az, már magában felizgatott.
- Nem akarok fájdalmat okozni. - puszilta meg az arcomat.
- Nem fogsz. - bíztattam, majd el is kezdett mozogni. Az egész olyan csodálatos volt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak DaeHyunra. Olyan volt, mintha a szoba bármelyik szegletébe nézek, mindenhol az ő arca tűnne fel. Akkor, magamban felismertem az érzéseimet. A valódiakat. Tényleg szerettem. Bár sokat veszekedtünk, nagyon bunkó tudott lenni én meg sértődékeny, de nem bírtunk meglenni egymás nélkül.
- Sz... - hagyta el a száját. - Sz... - nem tudta befejezni, mert az élvezet hullámai úgy söpörtek át rajtunk, hogy semmit nem hallottunk, még a saját nyögéseinket sem, beszélni meg végképp nem tudtunk.
Mikor vége lett, DaeHyun leszállt rólam és hanyattfeküdt.
- Huh... - lihegett.
Én csak nézni tudtam meztelen testét, és gyönyörködtem nedves hajában. Mikor észrevette, hogy őt nézem, lassan elmosolyodott.
- Gyere ide. - nyúlt felém, mire én hozzábújtam meleg mellkasához. - Nem fázol? - takart be minket.
Megráztam a fejem, majd a nyakába fúrtam az arcomat. Ő pedig elkezdte simogatni a fejem és a hátam.
Minden olyan tökéletes volt, hogy úgy éreztem a Mennyben vagyok.

10.

- Na szóval... mi is történt? - faggatott Shin Hye hajnali háromkor.
- Muszáj ezt most, Shin? Nagyon fáradt vagyok. - fordultam be a fal felé. DEHOGY vagyok fáradt! Teljesen fel vagyok villanyozva, és a gondolataim zavarosabbak, mint egy gombolyag. Ha akartam, se bírtam volna elaludni. Még mindig nem hittem el, hogy ami az előbb történt az nem álom volt. DaeHyunnal sosem jöttem ki jól, az utóbbi időben, vagyis...amióta jobban megismertem. Pár héttel ezelőtt még csak helyesnek tartottam, aztán...valami megváltozott. Megismertem a kedves és normális oldalát, a cselekedeteit, hogy utánam jött a kórházba. Ezek lebegnek még most is a szemem előtt. Annyira könnyen megbocsátom neki a gonoszkodásait, hogy magam is meglepődöm rajtuk, pedig általában haragtartó vagyok. Az a baj, hogy DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, hogy akaratlanul is, de én is azzá válok.
Vajon hogyan fog viselkedni holnap?

- Elnézést a késésért! - hajoltam meg, mikor késve betoppantam az énekórára. Már mindenki ott ült a helyén, beleértve DaeHyun-t és Joe-t is. Először nem mertem semelyikre sem ránézni.
- Remélem legközelebb nem fordul elő. - mondta az énektanár.
- Ejnye-bejnye. - ült át mellém Joe. - Mit csináltál az este, hogy alig bírtál felkelni? - vigyorgott, de rögtön lefagyott a képéről a mosoly, mikor észrevette, hogy DaeHyun felénk pillant.
- Semmi érdekeset. - nyugtattam.
- Ma, ramen-evés? - bökött oldalba.
- Áh, ez fájt! - kuncogtam egy kicsit hangosan. Azt vártam, hogy DaeHyun mérgesen szuggerálni fog majd minket, de tévedtem. Egész óra alatt előre figyelt. Hát ez remek! Akkor minden olyan, mint régen. Tudtam, hogy felesleges elbíznom magam.
- Oké, benne vagyok. - súgtam oda neki.

Óra végén a tanár odahívott magához.
- Sung Ji-ssi, neked akkor most ki a partnered, mert úgy kéne dalt választani.
Hát most megfogott. Mit mondjak? - kapkodtam ide-oda a szemem. Itt van mögöttem DaeHyun, de Joe is.
- Jó lenne időben eldönteni, fogytán az időnk.
- Én már kiválasztottam egy számot magunknak. - csatlakozott Joe.
- Igen? - kérdeztem vonakodva az ajánlattól. Az a probléma, hogy Joe-val nagyon jól kijövünk és tényleg tudunk együtt dolgozni, de...én DaeHyunnal akarok lenni. Ővele...
Ekkor azt éreztem, hogy DaeHyun elsuhan mögöttünk, ki a teremből.
- Még átgondolom, rendben? Ma este eldől, ígérem. - pacskoltam az asztalt a nyomaték kedvéért, majd én is kiszaladtam.
Keresni kezdtem DaeHyun-t, de nem találtam. Szinte bejártam már az egész épületet, de őt még sem láttam sehol.
- Már megint Őt keresed? - tűnt fel Joe a folyosón. - Miért nem lépsz már túl rajta?
- Aj, Joe, bocsáss meg....de neked ehhez semmi közöd.
- De van közöm. - iramodott meg felém.
- Joe? - kérdeztem ijedten. - Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy ne törődj vele. Azt akarom, hogy csak én legyek az, aki érdekel. - állt meg előttem két centire. Hiába volt nagyon közel hozzám, közel nem váltott ki belőlem olyan érzést, mint amikor DaeHyun csinálta ezt.
- Mégis mit művelsz?
DaeHyun jelent meg Joe mögött, dühös tekintete, ugyanakkor cinikus mosolya arra mert következtetni, hogy féltékeny.
- Tessék? - fordult hátra Joe.
- Azt javasom húzz el, míg szépen mondom. - indult el Joe felé fenyegetően.
- Ez neked a szép beszéd? - gúnyolódott Joe. - Ugyan miért mennék el? Beszédem van Sung Ji-val.
- Ez mind szép és jó, DE NEKEM is beszédem van vele.
- Mit szólnátok ahhoz, ha ma semelyikőtökkel nem beszélnék? - szóltam közbe, de nem figyelt rám egyik sem.
- Kopj le fagyifejű! - lökte arrébb DaeHyun Joe-t.
- Ya! - álltam DaeHyun elé. - Most szépen bemész a szobádba, ott megvársz. Mindjárt megyek. - utasítottam, de nem igazán koncentrált rám. - DaeHyun! - emeltem fel a hangom.
- Legyen. - pillantott rám, majd elment.
- Sajnálom Joe.
- Ezt az embert diliházba kéne zárni. Nagyon agresszív, veszélyes a társadalomra. Főleg rád. Hogy vagy képes elviselni, hogy hiányozhat Ő neked? - esett kétségbe.
- Nem tudom. Jó? - ráztam le a kezeit magamról. - Tényleg nem tudom. Sajnálom Joe. De...a te érdekedben ...keress más partnert, más úgy sem lenne képes elviselni őt, csak én. Bocsáss meg! - azzal otthagytam.
- Meg fogod bánni. - kiabált utánam, de nem reagáltam rá, rögtön benyitottam DaeHyun szobájába.
Ő az ágyán feküdt és egy mini-kosárlabdát dobált föl le. Megköszörültem a torkom, mire végre hajlandó volt rám figyelni.
- Ezt miért kellett? - kértem számon. - Idegbetegként viselkedtél az előbb.
- Mit tehetnék, ezt hozod ki belőlem. - vont vállat.
- Vagy tényleg az vagy. - fújtattam, mire letette a labdát és fenyegető tekintettel felült.
- Az is meglehet. - mosolyodott el cinikusan, majd felállt és elindult felém. Ismét csak hátrálni tudtam, igazából...megrémísztett ez a vészjósló közeledés.
Addig meg sem állt, míg neki nem ütköztem a falnak, kezeit a fejem két oldalánál megtámasztotta magát, és közelről szuggerált.
Olyan ésszerűtlenül cselekedtem, hogy ha akkor elgondolkozom azon, hogy mit teszek, tuti felpofoztam volna magam már csak a gondolatért is.
Úgy támadtam le, mint egy éhes macska. Szinte faltam a számmal az ő ajkait, amik olyan veszélyesen szexik voltak, hogy nem bírtam nekik ellenállni.
De Ő sem tétovázott, azonnal átváltott férfi-módba, átvette az irányítást.

9.

Egy hét telt el, és DaeHyun még mindig nem tért vissza. Mi lehet vele? Lehet, hogy végleg elhagyta ezt az Entertainmentet? - morfondíroztam táncóra előtt.
- Bu! - vetődött le mellém Joe. - Min gondolkozol ennyire, nagyon törheted a fejed valamin. - mosolygott.
- Ja, igen. Lényegtelen. - legyintettem, de a mellkasomban lévő szorítás miatt nehezemre esett kipihent arcot vágnom. Az az igazság, hogy minden este azon agyaltam, hogy mit csinál ilyen sokáig Daehyun.
- Kidolgoztam egy új tánclépést, megmutassam? - zökkentett ki ismét Joe.
- Naná. - vágtam rá.
- Wow, ez tényleg jó, bár kicsit tangó-beütése van. - kuncogtam.
- Igen, olyan. Szóval pattanj, meg kell tanulnod.
- Most komolyan bele akarsz rakni tangót is az előadásba? De...az sem biztos, hogy együtt maradunk ...tudod...ha DaeHyun visszajön...
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kért számon. - Hiszen itt sincs, még nem is kezdtétek el a táncot, ha jól hallottam. Nem tudom, hogy milyen a srác, de ahogy látom, igazán kötődsz hozzá. - fújtatott.
- Micsoda? - álltam fel. - Hülyéskedsz? Ki kötődik hozzá? - háborogtam. - Kezdjük, mutasd azt a lépést! - azzal elindultam felé.

Az óra végén mindenkinek elő kellett adnia azt, amit megtanult. Mi Joe-val nagyon jól álltunk, már az előadásnak a fele megvolt. Mikor előadtuk, a tangós résznél igencsak zavarba jöttem. Nagyon közel kellett állnom hozzá, az arca centikre volt az enyémtől és igazán szenvedélyesnek hathatott az egész.
- Ez nagyon jó volt. - tapsolta meg Hyun Ri. - Csak így tovább, következő..áh...DaeHyun? - kérdezte kifelé nézve.
Villámgyorsan kaptam oda a fejem.
- Hát visszajöttél, végre! El kéne már kezdened összeállítani az előadást, Sung Ji nélkül, ugyanis ő remekül megvan Joe-val.
Úgy éreztem, hogy felnyársal a szemével DaeHyun. Nem csak engem, de Hyun Ri-t és Joe-t is. Majd cinikusan elmosolyodott, és otthagyott minket.
- Ennek meg mi a baja, féltékeny, vagy mi? - kérdezte tőlem halkan Shin Hye.
Joe-ra pillantottam aki zavarodottan figyelte DaeHyun hűlt helyét. Vajon ő most mit gondolhat róla? És DaeHyun? Ő mit gondol most?
Úgy éreztem, hogy utána kell mennem. A lábam szerencsére egy hét után teljesen rendbe jött így simán tudtam futni. Még nem járhat messze, biztos a szobájába megy.
- DaeHyun! - kiabáltam utána, de nem állt meg. Hova tűnt? - eszméltem fel, majd csak annyit éreztem, hogy egy kéz behúz a sötét sarokba. Kiáltani akartam, de amint megpillantottam DaeHyun-t, elnémultam.
- Látom gyorsan túltetted magad a megjegyzéseimen. - jegyezte meg arrogánsan. - Szép, mondhatom.
- Nem értem, hogy mi a fene bajod van. Te voltál bunkó.
- Oh, igen? - jött közelebb. - Akkor most miért jöttél utánam? Mit akarsz tőlem?
- Nem értelek... - néztem vele farkasszemet. Az biztos, hogy nem fogok megtörni. Ezúttal nem fog csapdába csalni.
- Szerintem te még ördögibb vagy, mint én. - ragadta meg a kezem durván.
- Talán féltékeny vagy? - kérdeztem gúnyosan. - Idegesít, hogy Joe-val jobban kijövök, és hogy látszólag kedveljük egymást? Féltékeny vagy rá?
- Igen. - felelte egyszerűen.
- Mi? - Erre nem számítottam. Arcomra értetlenség és döbbenet ült ki. Komolyan jól hallottam. - Mit mondtál?
- Azt hogy igen. - nézett még mindig a szemembe.
- Mi igen? - vártam a megerősítésre.
- Féltékeny vagyok. - közeledett. - Hogy miért? Azt magam sem tudom. Hiszen az a gyerek semmivel sem jobb nálam, max annyi, hogy kedvesebb és nyálasabb, ami bejön nektek. Én viszont nem vagyok ilyen. De valld be...ha nem engem választanál, akkor most miért lennél itt? - ezt már a fülemnél mondta.
Úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem.
- Igazad van. - váltam én is őszintévé. - Hogy miért törődök még mindig veled? - tettem fel magamnak a kérdést hangosan. - Azt magam sem tudom. Talán... izgalmasnak találom ezt a kiszámíthatatlanságot. Vagy azért, mert néha tudsz kedves is lenni...nem tudom. De nem is érdekel...
- Ezzel nem vagy egyedül. - mosolygott.
- Helyes, akkor ezt megbeszéltük. - löktem arrébb, majd indultam volna vissza a terembe, de DaeHyun ismét megragadott és visszarántott. Erősen a testéhez csapódtam, de nem volt időm a fájdalommal törődni, mert megcsókolt. De ez nem egy akármilyen csók volt. Egy amolyan 'rég nem láttalak és most minden percét ki akarom élvezni'- csók. Nem volt durva, bár a követelőzése megmaradt. Finoman szétnyitotta nyelvével a számat, bár nem kellett sokáig győzködni. Olyan hévvel csókolt, hogy hirtelen el is felejtettem levegőt venni. Sőt még a sok gonoszságot is elfelejtettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mióta vágyok erre a pillanatra. Karjaimat összefontam a nyakán, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Azt hittem, hogy ott le is fog állni, hiszen úgy gondoltam megint csak játszadozik, de...ő is átölelte a derekamat. Ez...most komoly? Nem álmodom? Daehyun...miért ölel át?
Ijedtségemben elhúzódtam, megszakítva ezzel szenvedélyes csókunkat.
- Mi...mi ütött beléd...? - dadogtam.
- Nem mindegy. - vont vállat. - Ne mondd, hogy nem élvezted? - próbált ismét megcsókolni, de annyira felidegesített a közömbössége! Végre azt hittem, hogy nem csak játszadozik, már majdnem elhittem neki. Erre most előjön egy ilyen szöveggel. Pofonra emeltem a kezem, de ő időben elkapta.
- Kitalálom. - mosolygott. - Azt hiszed, hogy szórakozom, igaz?
- Hát miért, nem? - rivalltam rá. - Mindig azt csinálod. De ezt most, ITT hagyjuk abba! Nem akarok a játszótársad lenni, nem fogok kényed-kedvére tenni. Most hagytam abba! - próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de ő a falnak nyomott.
- Elmondom neked, hogy nem játszadozom. - nézett a szemembe. - Ezúttal nem.
- Mi?
- Hiányoztál, csak meg akartalak csókolni. Ennyi a történet. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd eleresztett és bement a szobájába.
Én meg ott álltam lefagyva, összezavarodva. Mégis mi a fészkes, nyamvadt franc folyik itt? Meghibbantam volna? Daehyun beteg? Valaki mondja már el hogy mi történik körülöttem? - rimánkodtam, égnek emelve a kezeimet.

8.

A kórház rendelőjénél letett.
- Nagyon kapni fogunk. - sántítottam.
- Majd azt mondjuk, hogy megsérültél. Bízd csak rám. - legyintett. - Most menjél be, megvárlak.
- Köszi. - mosolyogtam, majd bementem az orvoshoz.

- Mit mondott? - kérdezte DaeHyun türelmetlenül.
- Azt, hogy semmi komoly. Pár napig pihentetnem kell, aztán jól leszek.
- Az jó. Megyünk? - indult el.
Na most várjunk csak egy kicsit. Az előbb teljesen más volt a viselkedése. Arra számítottam, hogy ha kijövök, majd ismét felkap a karjaiba, és elvisz a suliig.
- Várj, nem tudok ilyen gyorsan menni. - lépdeltem lassan.- Nem vinnél megint?
- Viccelsz? Gerincsérvet kapok...
Eltátottam a szám. Na remek, megint visszatért a bunkó-DaeHyun.
- Igaz... - fintorogtam.

- Most komolyan nem segítesz? - nyafogtam a sarkában.- Végül is te okoztad ezt. Most viseld is a következményét.
- Te estél bénán. - vont vállat.
- Cöh...
- Na oké. - torpant meg, de én nem vettem észre, így belé mentem. Ismét közel voltam a szájához, és elviselhetetlen késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Először a számmal akartam, de végül a kezemet emeltem fel és megérintettem felső ajkát. Végigvezettem a vonalon, majd letértem az alsóra.
- Mondták már, hogy milyen szép szád van? - súgtam a fülébe.
- Ne játszadozz velem, mert nem lesz jó vége. - súgta vissza szenvedélyesen, mire én elmosolyodtam.
- Hát..oké, akkor vigyél! - húzódtam el. Arcom vidám volt, elfelejtettem zavarba jönni. Ne hogy azt higgye, hogy Ő diktálja az iramot. Cöh... öntelt.
- Ugorj! - guggolt le elém.
- Mintha tudnék.

- Ugye tudjátok, hogy most ki is rúghatnálak titeket a csoportból. Megszegtek minden szabályt, amit kiróttunk. - érvelt Hyun Ri.
- Mit tehettünk volna, kiment a bokája. - háborodott fel DaeHyun.
- Ott kezdődik a probléma, hogy óra alatt kimentetek. Mégis mit képzeltek?
- Az apja miatt ment el. - mutatott rá a tényre.
- DaeHyun. - csitítgattam. Nem akartam, hogy bárki megtudja apám baját, úgysem érdekelt volna senkit.
- Most mi van, miért nem akarod, hogy kiderüljön, hogy az apád agydaganatos, és talán csak pár hete van hátra, kómában? - nézett rám szúrósan DaeHyun.
Köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most komolyan kimondta?
- Hogy...voltál képes....ezt...mondani? Így...ilyen egyszerűen... - nyeltem vissza a könnyeimet.
- Csak rávilágítok az igazságra. Komolyan hagyni akarod, hogy emiatt megbüntessenek, megint? - kérdezte ingerülten.
- Nem...nem hittem volna, hogy ennyire bunkó vagy. - hitetlenkedtem. - Remélem soha többet nem kell beszélnem veled. - mondtam, majd kimentem az irodából. Próbáltam gyorsan elbattyogni a szobámhoz, és szerencsére sikerült is, anélkül hogy valakivel összefutottam volna.
- Ez egy ...egy gennyláda! - mérgelődtem könnyek közt.
- Mi a baj? - kapcsolta fel a villanyt álmosan Shin Hye.
- Azt ajánlom, soha ne keveredj össze Jung Dae Hyun-nal, mert nála nagyobb szemetet nem szült a Föld. - nyögtem.

- Na emberek! Ma egy új gyakornok kerül bemutatásra, ő Joe. - mutatott egy helyes, magas srácra Hyun Ri. Érdekes kinézete volt, halványrózsaszín haja furcsa volt, de mégis illett hozzá, jó stílusa volt és nagyon aranyosan nézett ki, mikor mosolygott.
- Sziasztok, a nevem Park Jun Young, de nevezzetek csak Joe-nak, öt évig az Államokban éltem, és ott ragadt rám ez a név. - hajolt meg mosolyogva.
- Wow. Nem rossz. - mondta nekem Shin Hye.
- Na akkor kezdhetjük is a gyakorlást, a párok megvannak igaz?
- Hol van az a genyó-DaeHyun? - kérdezte Shin Hye.
- Nem tudom. - feleltem épp olyan közömbösen, mint ahogy DaeHyun szokta.
- Sung Ji. DaeHyun nem jön egy ideig, szóval addig lennél Joe-val? Már amennyire tudsz táncolni. - szólt oda Hyun Ri.
- Persze. - válaszoltam boldogan. Talán Ő kedvesebb, mint DaeHyun.
- Szia. Sung Ji vagyok. - mutatkoztam be kedvesen, mire ő is szélesen elvigyorodott.
- Igen, tudom.
- Honnan? - pirultam el.
- Az előbb szólított Hyun Ri. - kuncogott.
- Oh, igaz! - Jajj, de beégtem.
- Amúgy mi történt a lábaddal. Hogy sérültél meg? - érdeklődött.
- Ez hosszú történet. - tereltem el a témát. - Amúgy mióta csinálod ezt a "szakmát"?
- Három, szóval most már debütálni akarok.
- Megértem. - próbáltam bemelegíteni, követni Joe példáját, de a bokám még mindig nagyon fájt. - Figyelj...szerintem én ma nem igazán tudok gyakorolni.
- Nem baj. Viszont akkor valahogy ki kell engesztelned. - villantotta rám szép fogait.
- Mit szeretnél? - kérdeztem somolyogva.
- Ma...gyere el velem Ramen-t enni.
- Tessék? Még csak most találkoztunk.- ellenkeztem, de akkor már eldöntöttem, hogy belemegyek. Jobb, minél előbb elfelejteni DaeHyun-t, és egy rendes sráccal kezdeni.
- De jobban meg akarlak ismerni, baj? - vált szomorúra az arca.
- Nem dehogy. Oké. Benne vagyok.

7

Mikor felébredtem még mindig DaeHyun-on lógtam. Nem sokat aludhattam akkor...
- Kapaszkodj egy kicsit, különben hátrarántasz engem is. - szólt hátra DaeHyun. Mikor feljebb emelt, én ugrottam egyet, hogy jobban meg tudjak kapaszkodni, s akkor a szám véletlen az ő arcához ért. Olyan sima volt és puha, hogy teljesen megrészegített.
- Ya! - préselte ki magából halkan.
- Bocsi. - fordultam el tőle.
- Szállj le! - utasított, majd elengedte a lábaimat.
- De fáj. Aú. - nyögtem mikor földet értem. - Most mi van? - kérdeztem, de DaeHyun nem engedte befejezni. Annyira közel jött hozzám, hogy a leheletét a számban éreztem.
- Mi...mi történt? - dadogtam félénken. Ő viszont csak nézett, mélyen bele a szemembe. - Ha még közelebb jössz ...kancsal leszek... - mondtam.
- Hm... - biggyesztette el a száját. - Próbálok rájönni, hogy mit akarsz...
- Tessék? - Komolyan nem értettem, hogy miről beszél.
- Nem tudom eldönteni, hogy meg akarsz-e rontani, vagy tényleg mindez csak véletlen...
- Tesssssssék? - hápogtam.
- Magam sem tudom eldönteni a saját érzéseimet. - mért végig.
- Komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz! - Olyan ijesztő volt, segítség!
- Tegyünk egy próbát. - vont vállat, majd megragadta a derekamat és magához húzott, szorosan. Levegőt venni sem bírtam az rémültségtől, de leginkább DaeHyun közelségétől. Mire készül már megint?
Két percen keresztül egymást figyeltünk, majd hirtelen DaeHyun fölém hajolt és megcsókolt. Keményen, röviden. De engem az a kevés idő is belül elvarázsolt. Belül, ugyanis kívülről egyáltalán nem ezt mutattam.
- Mégis mi a jó istent művelsz?! - löktem el magamtól.
- Tesztellek. - törölte le a száját a ruhájával.
- Undorító vagy! - hitetlenkedtem, majd fogtam magam és elindultam. Sántítva elég nehéz volt menni, de már úgyis lekéstük a takarodót, szóval felesleges volt sietnem.
Hallottam, hogy DaeHyun mögöttem lépdel, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Akkor is kibírom, egyedül is eljutok a koleszhoz, és ezt az egész incidenst elfelejtem.
Viszont a bokám nem így gondolta. Úgy elkezdett fájni, hogy kénytelen voltam megállni. Halk sírás közepette leültem a padka szélére és elkezdtem masszírozni.
- Nagyon fáj? - jött oda ismét DaeHyun.
- Hagyj békén! Ez a te hibád! - ordítottam a képébe, amitől kissé meglepődött.
- Te kezdted a lökdösést!
- Most komolyan ezen akarsz vitatkozni?! Olyan hülye vagy! - próbáltam felállni, de nem sikerült.
- Gyere, segítek! - nyúlt értem DaeHyun, de én ellöktem a kezeit.
- Mondtam, hogy hagyjál, már épp eleget 'segítettél'. - s akkor, ellentmondást nem tűrően felkapott a két karjába és elindult velem az úton.
- Ya! - csapdostam a mellkasát. - Ya! Tegyél le!
- Azt ajánlom fogd csak be a szádat, különben elintézem neked, hogy életed végéig takaríthasd a sulit. - szilárdsága és határozottsága új dolog volt számomra, mármint láttam már ilyennek, csak nem efféle helyzetben.
Hát jó, feladom. - döntöttem el. Akkor viszont azt csinálok vele, amit akarok.
Szorosan átkaroltam a nyakát, majd arcomat az ő arcához simítottam, mire ....mintha elmosolyodott volna. Lehetséges ez? Vagy csak beképzelem?
- Tudod... - kezdte. - Te is épp olyan kiismerhetetlen vagy, mint én. Csak nem veszed észre.
Nem mondtam erre semmit, hanem inkább valami hihetetlen dolgot cselekedtem. Puszit nyomtam a nyakára. Éreztem, hogy a teste megmerevedik, nagyot nyel és a szemeit ide-oda kapkodja. Vártam, hogy letesz és kicsapja a balhét, de nem tett semmi ilyesmit. Helyette csak lenézett rám, közömbös arccal ugyan, de...valamit mégis csak felfedeztem rajta. Nem ellenkezett, nem volt semmiféle ilyesfajta jel a kifejezésén, egyszerűen csak... elfogadta.
- Mégis mi a jó fenét teszel te velem, Choi Sung Ji?  - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Ez egy jó kérdés. - mosolyodtam el.

6.

- Apa! - rohantam oda a betegágyhoz. Szerencsére, hogy ide Szöulba szállították kórházba, mivel itt jobb az ellátás. Anya még nem ért ide, de már úton volt.
- Apa! - szólítgattam, de nem válaszolt.
- Az édesapja kómába került. - mondta az orvos.
- Micsoda? - sírtam. - Kómába? Meddig...?
- Ezt nem lehet tudni. Ha viszont felébred, de újra visszaesik, akkor attól tartok nem tudjuk megmenteni...
- Ne! - szorítottam meg a kezét. - Apu! Kérlek...ébredj fel! - mikor felemeltem a fejem, a szoba ajtajában megpillantottam egy jelenleg nagyon nem kívánatos személyt.
- Te mit keresel itt?- töröltem le gyorsan a könnyeimet. DaeHyun még mindig közömbös arckifejezéssel jött be a szobába, majd kérdezés nélkül leült apám másik oldalára.
- Szóval ő itt az apád? Hogy van?
- Így. - mutattam apámra. - Sehogy. Kómában.
- Értem. - bámulta apámat.
- Mi a bajod? Miért nézed így? - kérdeztem értetlenül.
- Hasonlítasz rá. - állapította meg. - Ugyan olyan az arcotok, és a hajatok színe.
Erre nem tudtam mit mondani, úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Néztem apámat, ahogy tudatlanul alszik, mélyen és talán nem is mostanában fog felébredni.
A könnyeim csak-csak kipotyogtak, nem bírtam visszatartani, pedig nem szerettem volna, ha DaeHyun előtt elgyengülök.
Daehyun fogta magát és felállt, majd kiment a szobából. Öt perc múlva viszont vissza is tért, egy pohár üdítővel és néhány zsepivel. Felkapta a székét és az én oldalamra ült, mindezt szó nélkül.  Csak néztem, nem értettem, hogy mi lelte. Olyan gondoskodó lett, hogy egy mukkot sem tudtam szólni, ellenkezni, csak hagytam hogy rendezkedjen. Fogott egy zsebkezdőt és a testemet maga felé fordította. Mire készül?
A zsebkendővel finoman letörölte nedves arcomat. Sose láttam, tapasztaltam és éreztem még ilyet. Meg voltam illetődve, ugyanakkor valami melegséget éreztem a mellkasomban. A szívem hevesen dobogott, s ahogy DaeHyun a zsebkendővel az arcomhoz ért, nagyon különös érzés fogott el. Csak néztem jóképű arcát és nagyokat nyeltem. Végül csak nem bírtam ki, megkérdeztem.
- Miért csinálod ezt? - néztem bele szép barna szemeibe. Egy hosszú pillanatig csak Ő is nézett, nem válaszolt.
- Nem tudom. - húzta össze a szemöldökét.
Olyan közel volt hozzám, olyan finom illata volt, egyszer csak azon kapom magam, hogy felé közeledek. Túl későn kaptam észbe.
A szája vészesen közel volt, viszont Ő nem húzódott el, csak nagy szemekkel figyelte, hogy mit akarok tenni. Miért nem hátrál? - kérdeztem magamtól. Ugyanakkor miért csodálkozik?
- Sung Ji? - lépett be anyám az ajtón, mire én játszva a 'semmi-nem-történt'-et, lebuktam DaeHyun lábaihoz és köhögni kezdtem.
- Anya! - egyenesedtem fel.
- Hogy van? - rohant oda rögtön apámhoz. Hát...egy biztos, gyorsan elfelejtette, amit látott.
- Kómában. - válaszoltam.
Apám és anyám elváltak, még mikor öt éves voltam, de azóta is tartják a kapcsolatot, és miattam képesek voltak néha együtt is kirándulásokat szervezni, csak hogy ne érezzem magam csonkacsaládban. Bár anyám nagyon aggódott apámért, de már túl tette magát rajta, tovább lépett.
- És te ki vagy? - fordult DaeHyun felé.
- Jung Dae Hyun a nevem. - hajolt meg illedelmesen. Na...ilyennek sem láttam még. Hányféle személyisége van ennek a srácnak?
- A lányom barátja vagy?
- Isten ments! - ellenkeztem túl hamar, mire a mind a ketten rám néztek. Nagyon vörös lehet a fejem?
- Igen. - mondta DaeHyun.
- Mi igen? - kérdeztem vissza rémülten.
- Áh, értem, akkor inkább ne feszegessük a témát. - mosolygott anyám.
- Most miről van szó? - kapkodtam ide-oda a fejem.
- Semmiről. - mondták egyszerre. Hát remek! DaeHyun már az anyámat is ellenem fordította.
- Anya, most hogy itt vagy...nekem mennem kell, eljöttem edzésről.
- Rendben, majd este visszajössz?
- Igen. Vigyázz magadra és apára. - nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultam.
- Te meg légy szíves vigyázz Sung Ji-ra. Szüksége van rá. - szólt anyám DaeHyunhoz, mire Ő meghajolt és mosolyogva utánam jött.

- Kedves anyukád van. - mondta, miközben visszasétáltunk az iskolához. Nagyon különös érzés volt vele együtt menni és beszélgetni, mikor nem sokkal ezelőtt még javában veszekedtünk, sőt még képen is töröltem.
- Figyelj... - kezdtem. - ...ami a pofont illeti...sajnálom. - hajtottam le a fejem szomorkásan. - Nem akartam, én csak...
- Megértem. Hülye voltam, azt hittem megint csinálod a szokásos műsort...
- Micsoda? Milyen műsort? - háborodtam fel ismét.
- Hát ezt. - mutatott felém. - Túl hamar felkapod a vizet.
- Na de...
- És türelmetlen is vagy...és kriminális... - sorolta, de közben megjelent egy huncut félmosoly az arcán.
- Ezt ki kérem magamnak! - löktem arrébb.
- Hát ne kérd! - lökött meg Ő is, viszont én elvesztettem az egyensúlyomat, mert épp rosszul léptem, és ezért egy nagyot tanyáltam.
- Áú. - jajogtam. - Mintha anyám azt mondta volna, hogy vigyázz rám, nem azt, hogy ölj meg!
- Ne haragudj! - guggolt le mellém. - Nagyon fáj?
- Vérzik. - mutattam a térdemre. - És a bokám is kibicsaklott. Jajj ne! Így hogy fogunk gyakorolni?!  - csaptam a fejemre.
- Ne aggódj, majd megoldjuk. - mondta, majd elkezdte fújni a sebemet, amin nagyon meglepődtem. Mióta lett ilyen gondoskodó? A fene egye meg, most ugyanazzal a sráccal vagyok, mint akit pár órával ezelőtt pofán vágtam?
- Mit csinálsz? - húztam el a lábam, s közben nagy szemekkel DaeHyun-t figyeltem.
- Lehűtöm a sebet, hogy ne csípjen. - felelte egyszerűen. - Na gyere, pattanj fel! - nyomta nekem a hátát.
- Micsoda?
- Viszlek. Csak gyere már, nem szeretek sokáig guggolni. - nyújtotta a kezét.
Most mit csináljak? Nem leszek hozzá túl közel? - morfondíroztam magamban. Amint ezen kezdtem el agyalni, a szívem hevesebben kezdett el verni. Mi....mi történik?
- Jössz már?
- I...gen. - óvatosan ráfeküdtem a hátára. DaeHyun alulról átkarolta a lábamat, én meg a kezeimet összekulcsoltam a nyaka előtt. Nehéz lett volna tartanom a fejem, így kénytelen voltam lehajtani a vállára. Finom, férfias illata volt, megnyugtatott. Azt hiszem el is aludtam, miközben a nyakát és szép száját bámultam...

5.

-Ya! - húzódott el, majd kezeivel ellökte magát az ajtótól, így végre távolabb került tőlem. - Mégis mi a... - kezdte de akkor valaki elkezdett kopogni az ajtón, majd benyitott.
- Bocs. - mondta nekem Kwang, majd szemeit ide-oda kapkodta DaeHyun és köztem. - Mi folyik itt? - húzta fel a szemöldökét. - Srácok...ti...
- Mondjad, mi van! - kérdezte ingerülten DaeHyun.
- A tánctanár hivat titeket, kissé elkéstetek. - vigyorgott. - De ha megmagyarázzátok, hogy...
- Maradj már! - lökte félre DaeHyun Kwangot, majd az edzőterem felé vette az irányt. Én követtem.

Mikor beléptünk, mindenki ránk szegezte a tekintetét. A többi gyakornok párban állt és melegített, a tánctanár, Park Hyun Ri pedig kérdőn nézett ránk.
- Hol voltatok?
- Takarítottunk. - vont vállat DaeHyun. Végül is...igazat mondott. Jézus...- jutott eszembe az előző incidens. Mi...mi...a..szánk...egymáshoz ért...
- Ách, felejtsd el! - ráztam meg a fejem.
- Tessék Sung Ji-ssi? - kérdezte Hyun Ri.
- Hm? - emeltem fel a fejem. - Semmi.
- Akkor állj oda DaeHyun mellé. Mivel ti jöttetek utoljára, lemaradtatok a párválasztásról, szóval egymásnak maradtatok.
- Mi? - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.
- Úgyis nagyon jóban lehettek, már összeszokhattatok a takarítás közben. Na emberek, kezdjük! - tapsolt Hyun Ri.
Lassú léptekkel DaeHyun felé közelítettem.
- Viselkedj már normálisan. Nem tudom, hogy mi a bajod, de iszonyat furcsa vagy... - súgta a fülembe DaeHyun. Micsoda? - néztem fel rá. Komolyan nem tudja?
Mikor ránéztem, ő ismét felvette a megszokott közömbös arckifejezést. Szóval úgy döntötte, hogy elfelejti mi történt pár perccel ezelőtt. Hát jó, legyen... - határoztam el.
- Akkor gyerünk! - ragadtam meg a kezét, majd magam után húztam a tükör elé.
- Ki kell találnotok egy komplett előadást, amit majd meg kell mutatnotok a versenyen. Aki bekerül az első háromba, azok egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy debütálhassanak. Szóval érdemes odafigyelni. Nem páronként lesz a helyezés, hanem tagonként, tehát a partnereddel nem csak együtt hanem ellen is kell működni. Olyan értelemben, hogy a színpadon valójában vetélytársak lesztek. A határidő eléggé szorít, szóval kezdjetek neki.
- Oké... - fújtattam a tükör előtt. - Hogy kezdjünk, mi legyen a szám? - kérdeztem DaeHyun-t. Ő viszont lazán leült és iszogatta a vizét. - Ya! Mit csinálsz?
- Iszok? - kérdezett vissza flegmán. - Találd ki te magad, én anélkül is kapok felkérést. - vont vállat.
- Micsoda? - akadtam ki teljesen. - Hát ezt nem hiszem el, hogy pont egy ilyen emberrel kellett egy párba kerülnöm. Nem lehetek ekkora szerencsétlen! - hitetlenkedtem.
- Azt mondod, hogy lehetetlenség, hogy felkérést kapjak? Azt mondod, hogy csak a szám nagy? - hirtelen ott termett előttem és az arca megint csak pár centire volt az enyémtől. Mint egy dúvad, úgy közeledett, én meg úgy hátráltam.
- Megint mi a bajod? - Komolyan nem értem ezt a srácot!
- Akkor figyelj! - a szemkontaktust megszakítva, elindult a magnó felé.
- DaeHyun? - Hyun Ri kérdően nézett rá, de DaeHyun szóra sem méltatta, csak bekapcsolta a zenét és a terem közepére állt.
Mindenki kíváncsian nézte, hogy mi fog történni. S akkor, mikor megszólalt zene, DaeHyun elkezdett táncolni.
A terem minden egyes tagja tátott szájjal nézte. Olyan ritmusosan mozgott a zenére, olyan összetett volt az egész tánc, pedig csak rögtönzött.
- Ez aztán tud! - hallottam a mellettem lévő sráctól.
- Az tuti. - helyeseltek a többiek.
Mikor befejeződött a szám, DaeHyun izzadtan felém indult. Féltem, hogy megint valami őrültséget csinál, beéget vagy ilyesmi, de Ő elhaladt mellettem és megtörülközött.
- Oké srácok, láttatok egy bemutatót DaeHyuntól. Szép volt kölyök, viszont máskor mellőzd ezt a magánelőadást. Na kezdjetek neki a tervek kidolgozásának. - mondta Hyun Ri.
- Akkor mi legyen a szám? - kérdeztem DaeHyuntól zavartan.
- Amint már mondtam, találd ki Te! - ült le a földre.
- Ne már! - dobbantottam. - Egy csapat vagyunk, együtt kell kitalálni. - én is leültem mellé.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este átugranék és kitalálnánk együtt... - búgta édesen a fülembe, majd cinikusan elmosolyodott és felállt.
- Menj a francba! - hagytam ott, majd ki is viharoztam a teremből.
- Sung Ji-nak mi a baja? - hallottam Hyun Ri hangját a teremből.
Nem bírtam benn maradni az épületben, így felfutottam a tetőre vezető lépcsőn, és leültem a közepére.
- Miért váltja ki ezt belőlem? Miért csinálja ezt? - kérdeztem halkan magamtól. - Miért játszadozik, és miért változik percenként a hangulata?
Annyi megválaszolatlan kérdés van DaeHyunnal kapcsolatban, annyira nem lehet kiismerni....
A telefonom csörögni kezdett, anya volt az.
- Anya?- szóltam bele.
- Kicsim...apád állapota rosszabbodott... - szipogta. - Lehet nem sok van neki hátra...
- Micsoda? - kaptam a számhoz. - Máris odamegyek. - pattantam fel a teraszról.
Viszont az ajtóban feltűnt DaeHyun.
- Hyun Ri hív, azt mondja, ha nem mész vissza mehetsz vissza Busanba. - horkant fel. - Lehet jobb lenne neked.
Nem is figyeltem rá, egyszerűen nem tudott érdekelni a cinkelése, az viszont már megállított, hogy a karomnál fogva visszarántott.
- Ugyan már...
- Eressz el! - rivalltam rá.
- Huuu, mérgesek vagyunk...
- Azt mondtam engedj el! - a szemeim könnyesek voltak, de ő ezt nem vette észre, ezért tovább szorongatott.
- Tudod, ha ilyen harapós vagy, senki sem működne veled egy... - hangos pofon csattant a szép arcán, amin nagyon meglepődött.
Agresszívan kirántottam a karom az ő kezei közül, majd lefutottam a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy meg is botlottam.
Sajnáltam, hogy ilyen módon kellett rávennem, hogy engedjen el, de nem volt időm játszadozni, apámhoz kellett mennem.