12.

Nem mertem kinyitani a szemem. Már reggel volt, éreztem, ahogyan az ablakon keresztül beáramlik a napfény. Azt is éreztem, hogy egy száll fehérneműben fekszem az ágyban, bár azt már nem tudtam, hogyan került rám a melltartó és a bugyi. Féltem felébredni. Végül mégis kinyitottam a szememet, résnyire. Gyanúm be is igazolódott. DaeHyun az ágyban ült mellettem, farmerban, csupasz felsőtesttel. Különösen viselkedett. Kezeivel az arcát masszírozta, majd beletúrt dús hajába, s közben fújtatott.
MEGBÁNTA! - jöttem rá. De miért? Hiszen ő mondta, hogy azt akarja, kedveljem, és én be is vallottam neki, akkor most miért ideges?
- Jó reggelt! - erőltetett magára egy mosolyt mikor észrevette, hogy őt figyelem.
Nem köszöntem vissza, s nem is mosolyogtam, csak felültem.
- Tudom, hogy megbántad. - suttogtam.
- Mi? - értetlenkedett.
- Tudod mit? - tekertem magam köré a takarót miközben felálltam az ágyról. - Felejtsük el ezt az egészet! Ami tegnap történt.... mindent, amit tegnap mondtam, mondtuk ...tegyük meg nem történtté. Oké? - hadartam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Most mi a bajod? - kérdezte durván.
- Hagyjuk abba ezt az egészet! - kiabáltam.
- Jó, hagyjuk! - vágott vissza. - Magasról teszek rád, ha ezt akarod akkor mostantól nem futsz utánam, nem érdeklődsz felőlem, és kerülsz, megértetted? - pattogott ingerülten.
- Úgy lesz. - öltöztem fel, majd sírva kiszaladtam a szobájából. Remélem nem hagytam ott semmit...
******************************************
- Sosem fogom megérteni a nőket! - szűrtem fogaim közt, majd felborítottam a hozzám legközelebb eső polcot. - Aish! - ordítottam.
Mégis mi ütött belé??? Na és belém? Akkora hülye vagyok!
Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie, az lett volna a helyes, ha elfelejtem már az elején, de... képtelen voltam. Mindig feltűnt valahol, még akkor is a szemem előtt láttam, mikor nem is volt igazából ott.
De ennek itt most vége kell, hogy legyen. Ő még nem tudja, de pár hónap múlva itthagyom az iskolát, és attól kezdve nem lenne időm rá, és csak szenvednénk mind ketten.
Nem lenne értelme ennek az egésznek. Mégis...boldog voltam tegnap. Finom száját csókolgatni, s eggyé válni vele...sosem éreztem még ilyen éteri boldogságot. Sajnos csak ma reggelig tartott, jellemző...
Hirtelen felálltam, és kiviharoztam a szobámból.
- Meg kell ezt vele beszélnem! - mondtam magamnak, de a sarkon megtorpantam.
Sung Ji állt ott, vele szemben pedig az a fagyiképű Joe. Ölelkeztek!!!!
Mintha a szívembe tőrt döftek volna, szemeim elkerekedtek, tüdőm összeszorult.
- Alig pár órája feküdt le velem, erre máris egy másik pasihoz rohan! - horkantam fel halkan. Szép!
Hiába láttam, hogy Sung Ji szomorú és sír, képtelen voltam a közelébe menni ezek után. Ki kellett volna mondanom neki akkor...bár...az sem változtatott volna sok mindenen, mégis...tudná, hogy nem csak kihasználtam. De ez számomra nehéz feladat. Sosem voltam érzelgős, és megijesztett, hogy Sung Ji közelében mindig elérzékenyülök, bár ezt nem mutatom ki sosem, inkább ellensúlyozom a bunkóságommal és közömbösségemmel.
- Elmegyünk valahova, amitől felvidulsz, mit szólsz? - simított végig Sung Ji arcán, Joe. A tenyerem bizseregni kezdett, legszívesebben odaügettem volna, és behúztam volna neki egyet, de nincs jogom hozzá. Már nincs. - fogtam magam és lassan visszasétáltam a szobába. Az ajtó előtt térdemet elhagyta az erő, és lecsúsztam a földre.
Ennyi volt...
Három hónap és végleg itt hagyok mindent.
Pár hónap és végleg vége lesz mindennek közöttünk. - akaratlanul is de kicsordultak a könnyeim.