7

Mikor felébredtem még mindig DaeHyun-on lógtam. Nem sokat aludhattam akkor...
- Kapaszkodj egy kicsit, különben hátrarántasz engem is. - szólt hátra DaeHyun. Mikor feljebb emelt, én ugrottam egyet, hogy jobban meg tudjak kapaszkodni, s akkor a szám véletlen az ő arcához ért. Olyan sima volt és puha, hogy teljesen megrészegített.
- Ya! - préselte ki magából halkan.
- Bocsi. - fordultam el tőle.
- Szállj le! - utasított, majd elengedte a lábaimat.
- De fáj. Aú. - nyögtem mikor földet értem. - Most mi van? - kérdeztem, de DaeHyun nem engedte befejezni. Annyira közel jött hozzám, hogy a leheletét a számban éreztem.
- Mi...mi történt? - dadogtam félénken. Ő viszont csak nézett, mélyen bele a szemembe. - Ha még közelebb jössz ...kancsal leszek... - mondtam.
- Hm... - biggyesztette el a száját. - Próbálok rájönni, hogy mit akarsz...
- Tessék? - Komolyan nem értettem, hogy miről beszél.
- Nem tudom eldönteni, hogy meg akarsz-e rontani, vagy tényleg mindez csak véletlen...
- Tesssssssék? - hápogtam.
- Magam sem tudom eldönteni a saját érzéseimet. - mért végig.
- Komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz! - Olyan ijesztő volt, segítség!
- Tegyünk egy próbát. - vont vállat, majd megragadta a derekamat és magához húzott, szorosan. Levegőt venni sem bírtam az rémültségtől, de leginkább DaeHyun közelségétől. Mire készül már megint?
Két percen keresztül egymást figyeltünk, majd hirtelen DaeHyun fölém hajolt és megcsókolt. Keményen, röviden. De engem az a kevés idő is belül elvarázsolt. Belül, ugyanis kívülről egyáltalán nem ezt mutattam.
- Mégis mi a jó istent művelsz?! - löktem el magamtól.
- Tesztellek. - törölte le a száját a ruhájával.
- Undorító vagy! - hitetlenkedtem, majd fogtam magam és elindultam. Sántítva elég nehéz volt menni, de már úgyis lekéstük a takarodót, szóval felesleges volt sietnem.
Hallottam, hogy DaeHyun mögöttem lépdel, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Akkor is kibírom, egyedül is eljutok a koleszhoz, és ezt az egész incidenst elfelejtem.
Viszont a bokám nem így gondolta. Úgy elkezdett fájni, hogy kénytelen voltam megállni. Halk sírás közepette leültem a padka szélére és elkezdtem masszírozni.
- Nagyon fáj? - jött oda ismét DaeHyun.
- Hagyj békén! Ez a te hibád! - ordítottam a képébe, amitől kissé meglepődött.
- Te kezdted a lökdösést!
- Most komolyan ezen akarsz vitatkozni?! Olyan hülye vagy! - próbáltam felállni, de nem sikerült.
- Gyere, segítek! - nyúlt értem DaeHyun, de én ellöktem a kezeit.
- Mondtam, hogy hagyjál, már épp eleget 'segítettél'. - s akkor, ellentmondást nem tűrően felkapott a két karjába és elindult velem az úton.
- Ya! - csapdostam a mellkasát. - Ya! Tegyél le!
- Azt ajánlom fogd csak be a szádat, különben elintézem neked, hogy életed végéig takaríthasd a sulit. - szilárdsága és határozottsága új dolog volt számomra, mármint láttam már ilyennek, csak nem efféle helyzetben.
Hát jó, feladom. - döntöttem el. Akkor viszont azt csinálok vele, amit akarok.
Szorosan átkaroltam a nyakát, majd arcomat az ő arcához simítottam, mire ....mintha elmosolyodott volna. Lehetséges ez? Vagy csak beképzelem?
- Tudod... - kezdte. - Te is épp olyan kiismerhetetlen vagy, mint én. Csak nem veszed észre.
Nem mondtam erre semmit, hanem inkább valami hihetetlen dolgot cselekedtem. Puszit nyomtam a nyakára. Éreztem, hogy a teste megmerevedik, nagyot nyel és a szemeit ide-oda kapkodja. Vártam, hogy letesz és kicsapja a balhét, de nem tett semmi ilyesmit. Helyette csak lenézett rám, közömbös arccal ugyan, de...valamit mégis csak felfedeztem rajta. Nem ellenkezett, nem volt semmiféle ilyesfajta jel a kifejezésén, egyszerűen csak... elfogadta.
- Mégis mi a jó fenét teszel te velem, Choi Sung Ji?  - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Ez egy jó kérdés. - mosolyodtam el.