10.

- Na szóval... mi is történt? - faggatott Shin Hye hajnali háromkor.
- Muszáj ezt most, Shin? Nagyon fáradt vagyok. - fordultam be a fal felé. DEHOGY vagyok fáradt! Teljesen fel vagyok villanyozva, és a gondolataim zavarosabbak, mint egy gombolyag. Ha akartam, se bírtam volna elaludni. Még mindig nem hittem el, hogy ami az előbb történt az nem álom volt. DaeHyunnal sosem jöttem ki jól, az utóbbi időben, vagyis...amióta jobban megismertem. Pár héttel ezelőtt még csak helyesnek tartottam, aztán...valami megváltozott. Megismertem a kedves és normális oldalát, a cselekedeteit, hogy utánam jött a kórházba. Ezek lebegnek még most is a szemem előtt. Annyira könnyen megbocsátom neki a gonoszkodásait, hogy magam is meglepődöm rajtuk, pedig általában haragtartó vagyok. Az a baj, hogy DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, hogy akaratlanul is, de én is azzá válok.
Vajon hogyan fog viselkedni holnap?

- Elnézést a késésért! - hajoltam meg, mikor késve betoppantam az énekórára. Már mindenki ott ült a helyén, beleértve DaeHyun-t és Joe-t is. Először nem mertem semelyikre sem ránézni.
- Remélem legközelebb nem fordul elő. - mondta az énektanár.
- Ejnye-bejnye. - ült át mellém Joe. - Mit csináltál az este, hogy alig bírtál felkelni? - vigyorgott, de rögtön lefagyott a képéről a mosoly, mikor észrevette, hogy DaeHyun felénk pillant.
- Semmi érdekeset. - nyugtattam.
- Ma, ramen-evés? - bökött oldalba.
- Áh, ez fájt! - kuncogtam egy kicsit hangosan. Azt vártam, hogy DaeHyun mérgesen szuggerálni fog majd minket, de tévedtem. Egész óra alatt előre figyelt. Hát ez remek! Akkor minden olyan, mint régen. Tudtam, hogy felesleges elbíznom magam.
- Oké, benne vagyok. - súgtam oda neki.

Óra végén a tanár odahívott magához.
- Sung Ji-ssi, neked akkor most ki a partnered, mert úgy kéne dalt választani.
Hát most megfogott. Mit mondjak? - kapkodtam ide-oda a szemem. Itt van mögöttem DaeHyun, de Joe is.
- Jó lenne időben eldönteni, fogytán az időnk.
- Én már kiválasztottam egy számot magunknak. - csatlakozott Joe.
- Igen? - kérdeztem vonakodva az ajánlattól. Az a probléma, hogy Joe-val nagyon jól kijövünk és tényleg tudunk együtt dolgozni, de...én DaeHyunnal akarok lenni. Ővele...
Ekkor azt éreztem, hogy DaeHyun elsuhan mögöttünk, ki a teremből.
- Még átgondolom, rendben? Ma este eldől, ígérem. - pacskoltam az asztalt a nyomaték kedvéért, majd én is kiszaladtam.
Keresni kezdtem DaeHyun-t, de nem találtam. Szinte bejártam már az egész épületet, de őt még sem láttam sehol.
- Már megint Őt keresed? - tűnt fel Joe a folyosón. - Miért nem lépsz már túl rajta?
- Aj, Joe, bocsáss meg....de neked ehhez semmi közöd.
- De van közöm. - iramodott meg felém.
- Joe? - kérdeztem ijedten. - Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy ne törődj vele. Azt akarom, hogy csak én legyek az, aki érdekel. - állt meg előttem két centire. Hiába volt nagyon közel hozzám, közel nem váltott ki belőlem olyan érzést, mint amikor DaeHyun csinálta ezt.
- Mégis mit művelsz?
DaeHyun jelent meg Joe mögött, dühös tekintete, ugyanakkor cinikus mosolya arra mert következtetni, hogy féltékeny.
- Tessék? - fordult hátra Joe.
- Azt javasom húzz el, míg szépen mondom. - indult el Joe felé fenyegetően.
- Ez neked a szép beszéd? - gúnyolódott Joe. - Ugyan miért mennék el? Beszédem van Sung Ji-val.
- Ez mind szép és jó, DE NEKEM is beszédem van vele.
- Mit szólnátok ahhoz, ha ma semelyikőtökkel nem beszélnék? - szóltam közbe, de nem figyelt rám egyik sem.
- Kopj le fagyifejű! - lökte arrébb DaeHyun Joe-t.
- Ya! - álltam DaeHyun elé. - Most szépen bemész a szobádba, ott megvársz. Mindjárt megyek. - utasítottam, de nem igazán koncentrált rám. - DaeHyun! - emeltem fel a hangom.
- Legyen. - pillantott rám, majd elment.
- Sajnálom Joe.
- Ezt az embert diliházba kéne zárni. Nagyon agresszív, veszélyes a társadalomra. Főleg rád. Hogy vagy képes elviselni, hogy hiányozhat Ő neked? - esett kétségbe.
- Nem tudom. Jó? - ráztam le a kezeit magamról. - Tényleg nem tudom. Sajnálom Joe. De...a te érdekedben ...keress más partnert, más úgy sem lenne képes elviselni őt, csak én. Bocsáss meg! - azzal otthagytam.
- Meg fogod bánni. - kiabált utánam, de nem reagáltam rá, rögtön benyitottam DaeHyun szobájába.
Ő az ágyán feküdt és egy mini-kosárlabdát dobált föl le. Megköszörültem a torkom, mire végre hajlandó volt rám figyelni.
- Ezt miért kellett? - kértem számon. - Idegbetegként viselkedtél az előbb.
- Mit tehetnék, ezt hozod ki belőlem. - vont vállat.
- Vagy tényleg az vagy. - fújtattam, mire letette a labdát és fenyegető tekintettel felült.
- Az is meglehet. - mosolyodott el cinikusan, majd felállt és elindult felém. Ismét csak hátrálni tudtam, igazából...megrémísztett ez a vészjósló közeledés.
Addig meg sem állt, míg neki nem ütköztem a falnak, kezeit a fejem két oldalánál megtámasztotta magát, és közelről szuggerált.
Olyan ésszerűtlenül cselekedtem, hogy ha akkor elgondolkozom azon, hogy mit teszek, tuti felpofoztam volna magam már csak a gondolatért is.
Úgy támadtam le, mint egy éhes macska. Szinte faltam a számmal az ő ajkait, amik olyan veszélyesen szexik voltak, hogy nem bírtam nekik ellenállni.
De Ő sem tétovázott, azonnal átváltott férfi-módba, átvette az irányítást.