15.

- Nos gyerekek! Holnapra készüljetek fel, felmegyünk a hegyekbe. - csapta össze a tenyerét Hyun Ri. - Már mint...nem a havas részre, viszont hozzatok hálózsákot és...sátrat kapunk ott.
- Mit csinálunk? - kérdezte Shin Hye.
- Edzünk. - válaszolta a tánctanár egyszerűen.
- De...mindjárt meghallgatás. - érveltem.
- Tudom. Jót fog tenni nektek, higyjétek el. - mondta.
- Én...nem biztos, hogy el tudok menni. - hajolt a fülemhez DaeHyun. Már a leheletétől is kirázott a hideg. - Mit ijedezel? - mosolygott értetlenül. Ilyenkor olyan szép volt.
- Csikálsz... - suttogtam, mire még szélesebben elmosolyodott. Amióta újra kibékültünk a szokottabbnál többet mosolyog. Lehetséges ...hogy boldog? Nagyon reméltem, hogy tényleg képes vagyok boldoggá tenni Őt... - Miért nem jössz?
- Majd még megbeszéljük, este írok sms-t, hogy mi lesz.

- Hát ez rohadt jó, marhára nem írt sms-t. - mérgelődtem reggel a buszmegállóban. Már a csoport háromnegyede ott volt, de DaeHyun még sehol.
- Szerintem nem jön. - mondta Shin Hye. Lehajtottam a fejem elkeseredettségemben. Pedig milyen jó lett volna, ha eljön. Valaki hirtelen összefűzte ujjaimat a sajátjával. Már épp akartam mondani Joe-nak, hogy ne poénkodjon, de mikor ránéztem a kéz tulajdonosára, a szívem rögtön hevesebben kezdett el verni.
- DaeHyun. - mosolyogtam önfeledten. - Eljöttél.
- Nos...amint látod.
- Akkor én Kwang mellé ülök. - vágott elénk Shin Hye.
- Túlságosan örül ennek... lemaradtunk valamiről? - kérdeztem miközben DaHyun előtt felmentem a lépcsőn.
- Kitudja. - mondta DaeHyun. Látszólag nem annyira érdekelte.
Mikor helyet foglaltunk és elindult a busz, DaeHyun lehunyt szemmel a fejét az én vállamra döntötte. Jó érzés volt, bár...épp én is ezt akartam volna csinálni.
- Mi a baj? Fáradtnak tűnsz...
- Mi? Nem vagyok az. - húzódott el, torokköszörülés közepette. Valamit titkol...- jöttem rá.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Hallgassunk zenét, vagy valami...nincs kedvem beszélgetni... - váltott át morcos üzemmódra. Úgy tűnik a hangulatváltozását nem hagyta otthon. Huh...nehéz dolgom lesz...

Alig egy órát utaztunk, mikor a tánctanár kijelentette, hogy ott vagyunk. Mindenki akaratlanul dobta hátára a cókmókját.
- Oké srácok. Nos...akkor irány fel a hegyre. Aki nem ér fel negyed óra alatt...az egy nappal tovább marad. - kiabált a tanár.
- Mi van? - ásítottam.
- Induljunk. - mondta nekem DaeHyun.
Lassan már tíz perce gyalogoltunk felfelé a meredek hegyen.
- Ah...ezt nem gondolja komolyan... - mérgelődtem.
- Bírd ki, mindjárt ott vagyunk. - bíztatott DaeHyun.
- Srácok...mizujs? - Shin Hye cucc nélkül lépdelt felfelé.
- Hol a csomagod? - kérdeztem meglepetten.
- Kwang viszi, mivel ő csak egy oldaltáskát hozott, felajánlotta, hogy segít.
- Cöh. - fintorgott DaeHyun. - Jellemző.
Nem mondtam ki, de igazán jól esett volna nekem is, ha DaeHyun legalább megkérdezi. Na mindegy, ezt most jobb ha nem teszem szóvá.
- Itt van mindenki?
- Igen! - kiabáltuk.
- Akkor pakoljatok le, állítsátok fel a sátrat, majd irány edzeni. - parancsolgatott Hyun Ri.

Mire készen lettünk mindennel, és elindultunk futni, már sötétedett. DaeHyun nem sokat beszélt, néha megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, vagy nem fázom-e, de mikor mondtam, hogy nem, elfordult és futott tovább. Vajon mi történhetett? Mikor odajött hozzám a busz elé, nem volt semmi baja. Amint rákérdeztem, hogy mi aggasztja, azóta hidegen viselkedik. Úgy gondoltam, felrázom egy kicsit, így lassan, lemaradtam tőle, a végén pedig már szinte mindenki elhúzott mellőlem, én pedig egyedül maradtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hisz itt van mellettem az erdő, kitudja milyen lények bujkálnak meg a fák között. Ráadásul már sötétedik.
- Olyan hülye vagy Sung Ji. - ostoroztam magam. Lehet inkább át kéne vágnom az erdőn. Kibírom azt a pár percet...
Halkan, zajt nem csapva besétáltam az erdőbe, de pár perc múlva már azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- A francba! - simogattam a karomat, mert fáztam. - Eltévedtem.
Majd valami zaj ütötte meg a fülemet. Annyira féltem, hogy majdnem bepisiltem. Éhes és szomjas is voltam, de mivel DaeHyunnál maradt a kulacs, így ott álltam egyedül, védtelenül a sötét erdőben. Hirtelen felordítottam, amint valaki, vagy valami nekinyomott egy fa törzsének.
- Segí.... - kiabáltam, de befogták a számat. Nagy kő esett le e szívemről, mikor megpillantottam magam előtt DaeHyun-t. - Jézusom, a frászt hoztad rám!
- Te is rám! - felelte mérgesen. - Hova a francba tűntél? - nyomott még mindig a fának.
- Én...csak... - dadogtam. Túlságosan lefoglalt, hogy a száját nézzem, képtelen voltam válaszolni neki, teste melege és a bizsergető érzés elvonta a figyelmem. Amint DaeHyun észrevette, hogy mit bámulok ennyire, hirtelen nekem vetette magát és olyan hévvel kezdett el csókolni, hogy azt hittem a fejem belefúródik a fába.
- Ah. - nyögtem, mikor lábaimat összefontam a derekánál.
Attól kezdve egy szót sem szóltunk, hiszen a vágy ami minden alkalommal feltör bennünk, ha egymás közelében vagyunk, teljesen elveszi az eszünket.