9.

Egy hét telt el, és DaeHyun még mindig nem tért vissza. Mi lehet vele? Lehet, hogy végleg elhagyta ezt az Entertainmentet? - morfondíroztam táncóra előtt.
- Bu! - vetődött le mellém Joe. - Min gondolkozol ennyire, nagyon törheted a fejed valamin. - mosolygott.
- Ja, igen. Lényegtelen. - legyintettem, de a mellkasomban lévő szorítás miatt nehezemre esett kipihent arcot vágnom. Az az igazság, hogy minden este azon agyaltam, hogy mit csinál ilyen sokáig Daehyun.
- Kidolgoztam egy új tánclépést, megmutassam? - zökkentett ki ismét Joe.
- Naná. - vágtam rá.
- Wow, ez tényleg jó, bár kicsit tangó-beütése van. - kuncogtam.
- Igen, olyan. Szóval pattanj, meg kell tanulnod.
- Most komolyan bele akarsz rakni tangót is az előadásba? De...az sem biztos, hogy együtt maradunk ...tudod...ha DaeHyun visszajön...
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kért számon. - Hiszen itt sincs, még nem is kezdtétek el a táncot, ha jól hallottam. Nem tudom, hogy milyen a srác, de ahogy látom, igazán kötődsz hozzá. - fújtatott.
- Micsoda? - álltam fel. - Hülyéskedsz? Ki kötődik hozzá? - háborogtam. - Kezdjük, mutasd azt a lépést! - azzal elindultam felé.

Az óra végén mindenkinek elő kellett adnia azt, amit megtanult. Mi Joe-val nagyon jól álltunk, már az előadásnak a fele megvolt. Mikor előadtuk, a tangós résznél igencsak zavarba jöttem. Nagyon közel kellett állnom hozzá, az arca centikre volt az enyémtől és igazán szenvedélyesnek hathatott az egész.
- Ez nagyon jó volt. - tapsolta meg Hyun Ri. - Csak így tovább, következő..áh...DaeHyun? - kérdezte kifelé nézve.
Villámgyorsan kaptam oda a fejem.
- Hát visszajöttél, végre! El kéne már kezdened összeállítani az előadást, Sung Ji nélkül, ugyanis ő remekül megvan Joe-val.
Úgy éreztem, hogy felnyársal a szemével DaeHyun. Nem csak engem, de Hyun Ri-t és Joe-t is. Majd cinikusan elmosolyodott, és otthagyott minket.
- Ennek meg mi a baja, féltékeny, vagy mi? - kérdezte tőlem halkan Shin Hye.
Joe-ra pillantottam aki zavarodottan figyelte DaeHyun hűlt helyét. Vajon ő most mit gondolhat róla? És DaeHyun? Ő mit gondol most?
Úgy éreztem, hogy utána kell mennem. A lábam szerencsére egy hét után teljesen rendbe jött így simán tudtam futni. Még nem járhat messze, biztos a szobájába megy.
- DaeHyun! - kiabáltam utána, de nem állt meg. Hova tűnt? - eszméltem fel, majd csak annyit éreztem, hogy egy kéz behúz a sötét sarokba. Kiáltani akartam, de amint megpillantottam DaeHyun-t, elnémultam.
- Látom gyorsan túltetted magad a megjegyzéseimen. - jegyezte meg arrogánsan. - Szép, mondhatom.
- Nem értem, hogy mi a fene bajod van. Te voltál bunkó.
- Oh, igen? - jött közelebb. - Akkor most miért jöttél utánam? Mit akarsz tőlem?
- Nem értelek... - néztem vele farkasszemet. Az biztos, hogy nem fogok megtörni. Ezúttal nem fog csapdába csalni.
- Szerintem te még ördögibb vagy, mint én. - ragadta meg a kezem durván.
- Talán féltékeny vagy? - kérdeztem gúnyosan. - Idegesít, hogy Joe-val jobban kijövök, és hogy látszólag kedveljük egymást? Féltékeny vagy rá?
- Igen. - felelte egyszerűen.
- Mi? - Erre nem számítottam. Arcomra értetlenség és döbbenet ült ki. Komolyan jól hallottam. - Mit mondtál?
- Azt hogy igen. - nézett még mindig a szemembe.
- Mi igen? - vártam a megerősítésre.
- Féltékeny vagyok. - közeledett. - Hogy miért? Azt magam sem tudom. Hiszen az a gyerek semmivel sem jobb nálam, max annyi, hogy kedvesebb és nyálasabb, ami bejön nektek. Én viszont nem vagyok ilyen. De valld be...ha nem engem választanál, akkor most miért lennél itt? - ezt már a fülemnél mondta.
Úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem.
- Igazad van. - váltam én is őszintévé. - Hogy miért törődök még mindig veled? - tettem fel magamnak a kérdést hangosan. - Azt magam sem tudom. Talán... izgalmasnak találom ezt a kiszámíthatatlanságot. Vagy azért, mert néha tudsz kedves is lenni...nem tudom. De nem is érdekel...
- Ezzel nem vagy egyedül. - mosolygott.
- Helyes, akkor ezt megbeszéltük. - löktem arrébb, majd indultam volna vissza a terembe, de DaeHyun ismét megragadott és visszarántott. Erősen a testéhez csapódtam, de nem volt időm a fájdalommal törődni, mert megcsókolt. De ez nem egy akármilyen csók volt. Egy amolyan 'rég nem láttalak és most minden percét ki akarom élvezni'- csók. Nem volt durva, bár a követelőzése megmaradt. Finoman szétnyitotta nyelvével a számat, bár nem kellett sokáig győzködni. Olyan hévvel csókolt, hogy hirtelen el is felejtettem levegőt venni. Sőt még a sok gonoszságot is elfelejtettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mióta vágyok erre a pillanatra. Karjaimat összefontam a nyakán, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Azt hittem, hogy ott le is fog állni, hiszen úgy gondoltam megint csak játszadozik, de...ő is átölelte a derekamat. Ez...most komoly? Nem álmodom? Daehyun...miért ölel át?
Ijedtségemben elhúzódtam, megszakítva ezzel szenvedélyes csókunkat.
- Mi...mi ütött beléd...? - dadogtam.
- Nem mindegy. - vont vállat. - Ne mondd, hogy nem élvezted? - próbált ismét megcsókolni, de annyira felidegesített a közömbössége! Végre azt hittem, hogy nem csak játszadozik, már majdnem elhittem neki. Erre most előjön egy ilyen szöveggel. Pofonra emeltem a kezem, de ő időben elkapta.
- Kitalálom. - mosolygott. - Azt hiszed, hogy szórakozom, igaz?
- Hát miért, nem? - rivalltam rá. - Mindig azt csinálod. De ezt most, ITT hagyjuk abba! Nem akarok a játszótársad lenni, nem fogok kényed-kedvére tenni. Most hagytam abba! - próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de ő a falnak nyomott.
- Elmondom neked, hogy nem játszadozom. - nézett a szemembe. - Ezúttal nem.
- Mi?
- Hiányoztál, csak meg akartalak csókolni. Ennyi a történet. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd eleresztett és bement a szobájába.
Én meg ott álltam lefagyva, összezavarodva. Mégis mi a fészkes, nyamvadt franc folyik itt? Meghibbantam volna? Daehyun beteg? Valaki mondja már el hogy mi történik körülöttem? - rimánkodtam, égnek emelve a kezeimet.