6.

- Apa! - rohantam oda a betegágyhoz. Szerencsére, hogy ide Szöulba szállították kórházba, mivel itt jobb az ellátás. Anya még nem ért ide, de már úton volt.
- Apa! - szólítgattam, de nem válaszolt.
- Az édesapja kómába került. - mondta az orvos.
- Micsoda? - sírtam. - Kómába? Meddig...?
- Ezt nem lehet tudni. Ha viszont felébred, de újra visszaesik, akkor attól tartok nem tudjuk megmenteni...
- Ne! - szorítottam meg a kezét. - Apu! Kérlek...ébredj fel! - mikor felemeltem a fejem, a szoba ajtajában megpillantottam egy jelenleg nagyon nem kívánatos személyt.
- Te mit keresel itt?- töröltem le gyorsan a könnyeimet. DaeHyun még mindig közömbös arckifejezéssel jött be a szobába, majd kérdezés nélkül leült apám másik oldalára.
- Szóval ő itt az apád? Hogy van?
- Így. - mutattam apámra. - Sehogy. Kómában.
- Értem. - bámulta apámat.
- Mi a bajod? Miért nézed így? - kérdeztem értetlenül.
- Hasonlítasz rá. - állapította meg. - Ugyan olyan az arcotok, és a hajatok színe.
Erre nem tudtam mit mondani, úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Néztem apámat, ahogy tudatlanul alszik, mélyen és talán nem is mostanában fog felébredni.
A könnyeim csak-csak kipotyogtak, nem bírtam visszatartani, pedig nem szerettem volna, ha DaeHyun előtt elgyengülök.
Daehyun fogta magát és felállt, majd kiment a szobából. Öt perc múlva viszont vissza is tért, egy pohár üdítővel és néhány zsepivel. Felkapta a székét és az én oldalamra ült, mindezt szó nélkül.  Csak néztem, nem értettem, hogy mi lelte. Olyan gondoskodó lett, hogy egy mukkot sem tudtam szólni, ellenkezni, csak hagytam hogy rendezkedjen. Fogott egy zsebkezdőt és a testemet maga felé fordította. Mire készül?
A zsebkendővel finoman letörölte nedves arcomat. Sose láttam, tapasztaltam és éreztem még ilyet. Meg voltam illetődve, ugyanakkor valami melegséget éreztem a mellkasomban. A szívem hevesen dobogott, s ahogy DaeHyun a zsebkendővel az arcomhoz ért, nagyon különös érzés fogott el. Csak néztem jóképű arcát és nagyokat nyeltem. Végül csak nem bírtam ki, megkérdeztem.
- Miért csinálod ezt? - néztem bele szép barna szemeibe. Egy hosszú pillanatig csak Ő is nézett, nem válaszolt.
- Nem tudom. - húzta össze a szemöldökét.
Olyan közel volt hozzám, olyan finom illata volt, egyszer csak azon kapom magam, hogy felé közeledek. Túl későn kaptam észbe.
A szája vészesen közel volt, viszont Ő nem húzódott el, csak nagy szemekkel figyelte, hogy mit akarok tenni. Miért nem hátrál? - kérdeztem magamtól. Ugyanakkor miért csodálkozik?
- Sung Ji? - lépett be anyám az ajtón, mire én játszva a 'semmi-nem-történt'-et, lebuktam DaeHyun lábaihoz és köhögni kezdtem.
- Anya! - egyenesedtem fel.
- Hogy van? - rohant oda rögtön apámhoz. Hát...egy biztos, gyorsan elfelejtette, amit látott.
- Kómában. - válaszoltam.
Apám és anyám elváltak, még mikor öt éves voltam, de azóta is tartják a kapcsolatot, és miattam képesek voltak néha együtt is kirándulásokat szervezni, csak hogy ne érezzem magam csonkacsaládban. Bár anyám nagyon aggódott apámért, de már túl tette magát rajta, tovább lépett.
- És te ki vagy? - fordult DaeHyun felé.
- Jung Dae Hyun a nevem. - hajolt meg illedelmesen. Na...ilyennek sem láttam még. Hányféle személyisége van ennek a srácnak?
- A lányom barátja vagy?
- Isten ments! - ellenkeztem túl hamar, mire a mind a ketten rám néztek. Nagyon vörös lehet a fejem?
- Igen. - mondta DaeHyun.
- Mi igen? - kérdeztem vissza rémülten.
- Áh, értem, akkor inkább ne feszegessük a témát. - mosolygott anyám.
- Most miről van szó? - kapkodtam ide-oda a fejem.
- Semmiről. - mondták egyszerre. Hát remek! DaeHyun már az anyámat is ellenem fordította.
- Anya, most hogy itt vagy...nekem mennem kell, eljöttem edzésről.
- Rendben, majd este visszajössz?
- Igen. Vigyázz magadra és apára. - nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultam.
- Te meg légy szíves vigyázz Sung Ji-ra. Szüksége van rá. - szólt anyám DaeHyunhoz, mire Ő meghajolt és mosolyogva utánam jött.

- Kedves anyukád van. - mondta, miközben visszasétáltunk az iskolához. Nagyon különös érzés volt vele együtt menni és beszélgetni, mikor nem sokkal ezelőtt még javában veszekedtünk, sőt még képen is töröltem.
- Figyelj... - kezdtem. - ...ami a pofont illeti...sajnálom. - hajtottam le a fejem szomorkásan. - Nem akartam, én csak...
- Megértem. Hülye voltam, azt hittem megint csinálod a szokásos műsort...
- Micsoda? Milyen műsort? - háborodtam fel ismét.
- Hát ezt. - mutatott felém. - Túl hamar felkapod a vizet.
- Na de...
- És türelmetlen is vagy...és kriminális... - sorolta, de közben megjelent egy huncut félmosoly az arcán.
- Ezt ki kérem magamnak! - löktem arrébb.
- Hát ne kérd! - lökött meg Ő is, viszont én elvesztettem az egyensúlyomat, mert épp rosszul léptem, és ezért egy nagyot tanyáltam.
- Áú. - jajogtam. - Mintha anyám azt mondta volna, hogy vigyázz rám, nem azt, hogy ölj meg!
- Ne haragudj! - guggolt le mellém. - Nagyon fáj?
- Vérzik. - mutattam a térdemre. - És a bokám is kibicsaklott. Jajj ne! Így hogy fogunk gyakorolni?!  - csaptam a fejemre.
- Ne aggódj, majd megoldjuk. - mondta, majd elkezdte fújni a sebemet, amin nagyon meglepődtem. Mióta lett ilyen gondoskodó? A fene egye meg, most ugyanazzal a sráccal vagyok, mint akit pár órával ezelőtt pofán vágtam?
- Mit csinálsz? - húztam el a lábam, s közben nagy szemekkel DaeHyun-t figyeltem.
- Lehűtöm a sebet, hogy ne csípjen. - felelte egyszerűen. - Na gyere, pattanj fel! - nyomta nekem a hátát.
- Micsoda?
- Viszlek. Csak gyere már, nem szeretek sokáig guggolni. - nyújtotta a kezét.
Most mit csináljak? Nem leszek hozzá túl közel? - morfondíroztam magamban. Amint ezen kezdtem el agyalni, a szívem hevesebben kezdett el verni. Mi....mi történik?
- Jössz már?
- I...gen. - óvatosan ráfeküdtem a hátára. DaeHyun alulról átkarolta a lábamat, én meg a kezeimet összekulcsoltam a nyaka előtt. Nehéz lett volna tartanom a fejem, így kénytelen voltam lehajtani a vállára. Finom, férfias illata volt, megnyugtatott. Azt hiszem el is aludtam, miközben a nyakát és szép száját bámultam...