18.

DaeHyun és az új bandája, a B.A.P. fellépett a színpadra, mire mindenki őrjöngeni kezdett, természetesen jó értelemben.
- Nem is ismerik őket... - motyogtam az orrom alatt.
- Te nem láttad? - lökött meg Shin hye. - Ott volt Bang Yong Gook!
- Komolyan? - ámuldoztam. - De én erről miért nem tudtam semmit?
- Ébresztő! - integetett. - Nyilvánvalóan el akarta titkolni.
- Ezt értem. - nyeltem vissza a könnyeimet. - De...miért? Mi baj lett volna, ha elmondja?
- Uri Bi, B.A.P. - hallatszott a színpadról. - Köszönjük, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, reméljük a későbbiekben is sok szeretet és támogatást kapunk, amit természetesen viszonozni is fogunk! - mondta Yong Guk. - Kérjük, támogassatok minket! - meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról.
- Bakker, DaeHyun jól vagy? - gyűlt mindenki DaeHyun köré.
- Mi történt? - fészkelődött Shin hye.
- Ez eltörött. - állapította meg valaki. Mikor végre sikerült megpillantanom DaeHyun-t, Ő a kezét fogta és fájdalmas képet vágva nyögött.
- Ah... - rágta a száját.
- Úristen, eltörött a keze! - mondta hangosan Shin Hye, mire mindenki aki a helységben volt, ránk meresztette szemeit. DaeHyun hirtelenjében elfeledkezett a fájdalmáról.
- Ők kik? - kérdezte valaki. - Vigyétek ki innen a rajongókat!
- Nem kell, ők a barátaim. - szólt közbe DaeHyun.
- Ő az? - suttogta DaeHyun fülébe Yong Guk.
- A barátnőd, aki miatt nem akartál ideköltözni? - tátogott egy aranyos, pufiarcú srác.
- Hm? - nézett rám Shin Hye is, de nem láthatott mást, csak zavarodott tekintetemet. Szóval DaeHyun valóban korábban megkapta már a felkérést, de csak azért maradt ott a suliban, hogy velem legyen? Mikor pedig elment hetekre, akkor valószínűleg ide jött gyakorolni. Már minden összeállt. A helyzeten azonban ez semmit sem változtatott.
Óvatosan közeledtem feléjük, Shin Hye pedig a nyomomban. Érdekes szituáció volt, mégis meg akartam érinteni, ÉN vigaszt akartam neki nyújtani, hogy megtanítsam neki, hogy mi is az. Sok mindent nem tudott kapcsolatok terén, és nem is igazából ismerte a lányokat, s ezt rideg, közömbös viselkedésével próbálta leplezni. Legbelül viszont nagyon is melegszívű és kedves. Fogalmam sincs, hogy erre miért csak most jöttem rá!!!
- Most... el kéne vonulnunk? - kérdezte egy göndör hajú, fiatal fiú.
- Lehetséges. - válaszolta neki egy vigyori, jó testfelépítésű .
- Tipli skacok! - utasította őket egy szép szemű srác. - Utána azonnal menj el orvoshoz DaeHyun! - azzal mindenki elment.
Félénken araszoltam DaeHyun felé, majd szó nélkül felemeltem a karját, mire hangosan felszisszent. Tényleg nagyon fájhat neki... - gondoltam.
- Mit keresel itt? - fürkészte az arcomat gyanakvóan. - Nem kéne itt lenned. - húzta el a kezét.
Némán, két tenyerem közé zártam szép arcát. Nagyon furcsa volt ilyen szőke hajjal, de neki még ez is jól állt. Lassan közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, mire szemei elkerekedtek.
- Csak búcsúzni akartam. - mosolyodtam el.
- Miért? - kérdezte lélegzetet visszafojtva.
- Ja és gratulálnom is kéne. - engedtem el. - Gratulálok a debütáláshoz!
- Köszönöm. - bólintott.
- Remélem sikeres leszel és eléred azt, amit akarsz. - fújtattam. Nagyon nehéz volt visszatartanom a belőlem kitörni akaró szitkokat, kiabálást és hitetlenkedést, de tudtam hogy az úgysem segítene a helyzeten. Ő idol lett, ezentúl semmi ideje nem lesz rám.
- Legyen boldog életed! - hajoltam meg formálisan, majd még egy utolsó puszit nyomtam arcára. Ő még mindig ott állt csöndben, szerintem nem értette, hogy ez mit jelentett.
- Szóval vége? - kiabált utánam. - Még te mondtad, hogy én verlek át! Cöh....tudod te, hogy mit műveltél az előbb?
- Tudom. - válaszoltam halkan. - Sajnálom.
- Nem gondolhatod ezt komolyan!!! - ragadta meg ép kezével a karomat.
- Menj orvoshoz, sokkal nagyobb gondod is van annál, hogy velem vitatkozz! - ráztam a karom.
- Te nem vagy normális! - pattogott. - Azt se tudod, hogy mit beszélsz! Mi a francért sajnáltatod magad? Azt hiszed, hogy ez az egész csak neked nehéz???
- Eressz! - szűrtem fogaim között. - Nem sajnáltatom magam, egyszerűen csak szakítottam veled, vagy te velem, édes mindegy. A lényeg, hogy mostantól még véletlenül sem fogunk összefutni. Felejtsük el egymást! - fordítottam hátat neki, de ő gyorsabb volt. Berángatott egy sötét tornaterembe, majd nekinyomott a falnak.
- Csak próbálj meg Te Engem elfelejteni...! - tapadt szája az enyémre. Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt sem kaptam. Szinte falta az ajkaimat, én pedig ellenkezés nélkül próbáltam vele tartani a tempót. A vége természetesen megint az lett, hogy én egy szőnyegen feküdtem, DaeHyun pedig felettem. Nehéznek bizonyult tartanija magát egy kézzel, de ő megoldotta. Olyan erőseket lökött, hogy az egész tornaterem visszhangzott nyögéseinktől.
- Ah, igen! - csókolta a nyakam.
- Élvezed, hogy megint kihasználsz? - lihegtem.
- Ezt csak te hiszed, mert az az idióta fagyi-fejű beleültette a füledbe ezt a baromságot. Én...nem...használlak...ki... - minden egyes szót egy lökéssel erősített meg.
- Igen, ez pont azt bizonyítja. - mutattam a helyzetre.
- Szükségem van rád. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - nézett bele a szemembe.
- Tudod ilyenkor teljesen mást szoktak mondani...
- Hm...nem hagyom, hogy rávegyél. Nem mondom ki! - élvezett el hirtelen, mire én is követtem. Amint vége lett a gyönyörnek, lelöktem magamról, felöltöztem és sértődötten kisétáltam a tornateremből.