4. fejezet

- Szerinted jó lesz? - kérdezte Shin Hye elalvás előtt. - Ki fogjuk bírni, messze a családunktól, ebben a nagyvárosban, ahol senkit sem ismerünk?
- Remélem. - sóhajtottam. - Nem tudom. Eddig elég érdekesen alakultak a dolgok.
- Az biztos. - helyeselt. - Mi a helyzet DaeHyunnal?
- Mi lenne? A frász kitör tőle. Komolyan... feláll a kezemen a szőr, mikor rám néz.
- Azért mert felizgat a szexisége. - kuncogott.
- Micsoda? - nevettem. - Te nem vagy komplett. Nem. Egyszerűen ijesztő egy srác. Alig beszél, de ha mond is valamit azt nagyon mogorván. Mindenből kihúzza magát és nem tudom eldönteni, hogy elzárkózásból és titokzatosságból, vagy beképzeltségből viselkedik így.
- Ki tudja. Állítólag már kapott egy felkérést az egyik Entertainmenttől, de nem dicsekszik vele. Ez csak egy afféle pletyka eddig. Nem biztos.
- Ennyire tehetséges?
- Hát...végülis jól táncol. Biztos az énekhangja sem rossz. Na de aludjunk, holnap edzés.
- És takarítás. - tettem hozzá, majd befordultam a fal felé.

- Ébresztőőőőőőőőő!!! - hangos rikácsolás ébresztett fel szép álmomból.
- Jajj mi van? - nyafogtam.
- A kolesz-elnök az. Az a barom! - mérgelődött Shin Hye.
Minden egyes szobába benyitott és hangos sípszóval ébresztette a koleszlakókat.
- Hát ez borzalmas. - állapítottam meg.
- Choi Sung Ji, irány takarítani Jung Dae Hyunnal! - ordibált.
- Jól van, hallom! - keltem fel.

Magamra kaptam egy rövidnacit és egy egyszerű pólót, majd kisminkeltem magam és kiléptem a kolesz szobából. Mivel nem volt első két órám, így rögtön mehettem takarítani az üres termeket. Milyen király, hogy a kolesz és a suli egyben van!
Abban nem reménykedtem, hogy DaeHyun is eljön, őt ismervén tuti, hogy rám hagyja a munkát, bosszú képen, hogy leöltöttem.
- Van még egy szivacs? - dobta le a dzsekijét valaki. DaeHyun volt az. - csodálkoztam. Hát mégis eljött? Takarítani? Beteg?
- Hát téged mi lelt? Azt hittem rám hagyod a dolgot, bosszúként. - fintorogtam. Ő viszont úgy tett, mintha nem hallotta volna. Milyen goromba! - gondoltam, majd eldöntöttem, hogy többet nem fogok hozzászólni. Bármennyire is jól néz ki, a személyisége annál rosszabb.

Fél órája sikáltam egy nyomorult padot, de egyszerűen nem akart lejönni róla a tollfirka, pedig már rányomtam a fél tubus tisztítószert.
- Gyere...már...le! - mondtam a padnak.
DaeHyun egyszer csak ott termett és félre tolt az útból. A saját szivacsával könnyedén letörölte a firkát.
Még jó, hogy a telefonom elkezdett csörögni, különben elég érdekesen tudtam volna kimászni ebből a gázos szituból. Hogy lehet az, hogy én tíz perce próbálom leszedni a tollat, ő meg két másodperc alatt képes rá? - dugtam ki rá a nyelvem, úgy hogy ne lássa.
- Halló? - szóltam bele a telefonba. - Anya! Szia! Minden rendben. Te is hiányzol. Apa hogy van? Korházban? Micsoda? - ejtettem el a szivacsot.
- Mikor lett rosszul? - aggódtam. - Ha bemész hozzá, hívj! Rendben. Szia. - tettem le.
Mire kinyomtam a telefont, a szivacs ami leesett, már fenn volt az asztalon. DaeHyun felvette.
- Mi a baja az apádnak? - kérdezte, de rám nem nézett. Csodálkoztam, hogy hozzám szólt.
- Agydaganata van. - mondtam, majd ismét takarítani kezdtem.
- Sajnálom.
Mi történt? - kérdeztem magamtól. Miért van ez? Miért néz a szemembe? Miért ilyen együtt érző a hangja?
Zavaromban megköszörültem a torkomat, majd elkaptam a tekintetem róla. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé hirtelen. Eddig olyan rideg volt, most pedig olyan mintha már régi barátok lennénk.
- Nem kell sajnálnod. - vontam meg a vállam. - Nincs szükségem a sajnálatodra. - Na, hogy ezt most miért mondtam, azt nem tudom. Talán csak nem akartam, hogy azt higyje, ennyitől máris meggyengülök.
- Akkor nem sajnálom. - vágott vissza keményen, majd belevágta a szivacsot a vödörbe és hangos léptekkel kiviharzott a teremből, maga után bevágva az ajtót.
- Na ilyenkor mi van? - kérdeztem tanácstalanul. Ez a gyerek viselkedészavaros, az tuti.
Fogtam magam és utána rohantam.
- Dae Hyun! - szólítgattam, de ő nem állt meg. Olyan dejavu érzésem volt. - DaeHyun!
Még sikerült megfognom a szobája ajtaját, mielőtt becsaphatta volna. - Mi a bajod? Miért vagy ilyen ingerült? - kérdeztem értetlenül.
- Miért követsz folyton? - kérdezte teljesen nyugodt hangon.
- A rohadt életbe, k*rvára összezavarodtam! - emeltem fel az ég felé a kezem. - Mik ezek a kicsapongások, olyan vagy, mint egy kétéves hisztis kisgyerek. Mondjad már el, hogy mi a franc bajod van velem. Vagy ne viselkedj az egyik pillanatban kedvesen, a másikban meg úgy, mint egy állat. Nem tudlak kiismerni, kegyetlen vagy! - fújtattam.
- Bocs. Ilyen vagyok. Nem tetszik? - közeledett felém cinikus fél mosollyal. Csak addig tudtam hátrálni, míg neki nem ütköztem az ajtónak. Ő viszont akkor sem állt meg. Olyan közel került hozzám, hogy teljesen belevörösödtem. Lehelete simogatta az arcomat, kezeit két oldalamon az ajtónak támasztotta a fejem mellett, majd éreztem, hogy szemei az enyémeket keresi, de én nem mertem szembenézni vele. Először. Majd úgy döntöttem megleckéztetem. De ahogy elfordítottam az arcom, a szám véletlenül az Ő szájához ért. Szemei kigubbadtak, az enyémekkel egyetemben, nem így gondoltam a megleckéztetést. Pár másodpercig egyikünk sem volt képes megmozdulni. DaeHyun arcára, a szokásos közömbös vagy ideges grimasz helyett teljesen más kifejezés ült ki. Mind a ketten iszonyatosan meg voltunk lepődve.