11.

- Bazdmeg haver. én esküszöm... - Kwang rontott be az ajtón, így sikeresen félbeszakítva minket. - Whoa... - ugrott hátrébb, mikor észrevette, hogy DaeHyun és én egymásra vagyunk tapadva.
DaeHyun szája eltávolodott az enyémtől, de még mindig közel maradt, nem riadt meg, inkább 'fárasztó' grimaszt vágott. Ideges volt, hogy Kwang berontott. Hát...én is.
- Bocs haver. - vigyorgott Kwang.
- Huh... - fújtatott DaeHyun, majd elengedett és fenyegetően az álkapcsát kezdte el mozgatni, majd cinikusan elmosolyodott. - Tudod, hogy szeretlek. - pacskolta meg Kwang vállát, majd fogta magát és kiment. Ott hagyott engem a szobájában, Kwanggal.
- Bocs, Sung Ji.
- Semmi baj. - legyintettem, majd égő arccal kisurrantam Kwang mellett. Hát ez nagyon gáz szitu volt.

- Na emberek, akkor kezdjük ismét a bemutatással. - mondta Hyun Ri. - DaeHyun és Sung Ji akkor együtt van?
Felkaptam a fejem. Teljesen más irányból közelítettem meg a kérdést. DaeHyun szó nélkül felállt, majd elindult felém és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Számat rágva néztem körbe, de a tekintetem megakadt Joe-n. Bocsánatkérő pillantást üzentem felé, de ő elfordult.
Végül óvatosan belehelyeztem a kezem DaeHyunéba, és felálltam.
- Mit csinálunk? - szűrtem fogaim közt. - Nem gyakoroltunk még semmit.
- Akkor improvizálunk. - vont vállat, majd biccentett, hogy indulhat a zene.
Izgultam, hogy vajon mit fogok művelni ott, mindenki előtt, de szerencsére jó voltam a táncban, DaeHyun pedig eszméletlen szóval könnyen összhangba hoztuk a lábainkat és simán eltáncoltuk a Dream High sorozat egyik számát. Épp azt, ahol a főszereplők is elég közel vannak egymáshoz a tánc alatt.
Nagyon élveztem, azt az izzást ami köztünk megjelent, amint egymáshoz értünk. Tánc közben is megcsókoltam volna, de modorálnom kellett magam. A végén viszont olyan közel került az arcunk egymáshoz, hogy szinte csak centik választottak el a szájától.
- Ez...remek volt! - tapsolt a tanár és a többiek is. Egyedül Joe volt az, aki szinte fel sem nézett. Rosszul éreztem magam miatta, de nem tehettem semmit. Őszintén bocsánatot akartam kérni tőle, de DaeHyun jelenlétében inkább elvetettem ezt az ötletet.
- De hiszen nem is gyakoroltatok semmit.. - csodálkozott a tanár.
DaeHyun szokásához híven elengedte ezt a füle mellett, én pedig nem tudtam mit válaszolni erre, szóval csak elpirultam. Amint megéreztem DaeHyun kezét, hogy az enyémet körbeveszi, meglepetten pillantottam rá. Na most ez mi? - kérdeztem magamtól.
Lassan leültünk a többiek közé, akik ugyanolyan csodálkozva bámultak ránk, amint észrevették, hogy DaeHyun megfogja a kezem.
Az óra végéig így ültünk, képtelen voltam ránézni DaeHyunra, egyszerűen zavarban voltam. De nagyon.
- Rendben gyerekek, akkor holnap az énekórán elő kell adnotok a számotokat, és gyakoroljatok, akkor is ha van egy kis szabadidőtök, két hét múlva előadás. - mondta Hyun Ri.
- Megyünk? - kérdezte a fülembe súgva DaeHyun. Félek....megint mire készül...?
- Sung Ji. - ragadta meg a szabad kezemet Joe. - Beszélhetnénk normálisan, négy szem közt? - szúrós pillantást vetett DaeHyunra, aki viszonozta.
- Persze. - óvatosan kihúztam a kezem DaeHyunéből, aki dühét visszafogva a kezeinket nézte. - Öt perc. - mondtam neki.

- Végeztetek már? - kérdezte ingerülten DaeHyun.
- Igen. - mentem vissza hozzá.
- Ajánlom hogy mostantól tartsd távol magad tőle, vili, fagyifejű?
- DaeHyun. - fontam össze az ujjainkat, mire ő megnyugodott.

- Nagyon zavar az a pinkhajú... - biggyesztette le a száját DaeHyun, mikor beértünk a szobájába. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam neki ellenállni.
Óvatosan két kezem közé fogtam szép arcát. Nem mondott semmit, nem is lepődött meg ezúttal. Még akkor sem, mikor megcsókoltam. Ajkai édesek voltak és puhák. Többet akartam. Ha anyám megtudná, hogy most miket gondolok, mocskosnak titulálna, az biztos. De nem tehettem róla, egyszerűen akartam.
- Nem akarom, hogy azt hidd játszadozom. - állított le. - Nem hiszed el, ugye? - arca aggódó volt, nem láttam még ilyennek azelőtt. Rájöttem, hogy mennyire nem ismerem még.
- Mit számít, hogy elhiszem-e vagy sem? Végül úgyis úgy cselekszel, ahogy akarsz. - mondtam csendesen.
- Nem akarom, hogy ezt gondold rólam. - nézett bele mélyen a szemembe.
- Akkor tegyél róla, hogy megváltozzon a véleményem. - mosolyogtam. Most ő rajta volt a sor, hogy megcsókoljon. Ő viszont már sokkal durvább volt, mint én. Szorosan magához húzott, egész testünk egymáshoz simult. Annyira közel voltam hozzá, hogy levegőt is alig kaptam, de nem érdekelt.
Beletúrtam szép, sűrű, szőke hajába mindkét kezemmel, ő pedig elkezdte kigombolni az ingemet. Közben egymás ajkait faltuk, mintha muszáj lett volna.
Végül lenyúltam a sliccéhez, és megszabadítottam a nadrágjától, ő pedig a felsőmtől. Segítettem neki levenni a pólóját, de amint megszabadultunk minden felesleges ruhadarabtól, ismét egymásnak estünk.
- Nem.. - húzódott el kicsit. - Nem akarom, hogy...
- Mit stresszelsz? - mosolyogtam. Olyan édes volt, hogy aggódott, ez annyira nem rá vallott, főleg nem ilyen helyzetben. - Akarsz engem?
- Igen. - vágta rá rögtön. - De...
- De? - keseredtem el. Féltem, hogy azt mondja csak egy menetet szeretne tőlem, semmi mást. Olyan boldogság öntött el, mikor ennek az ellenkezőjét hallottam.
- Nem csak téged akarlak, hanem azt hogy kedvelj is. - nézett rám boci-szemekkel. Úgy éreztem mentem elsírom magam, de helyette csak megcsókoltam.
- Szeretlek. - nyögtem ki gondolkodás nélkül.
- Mit mondtál? - ámult el.
- Szeretlek. Most már tudom. - könnyeztem. - Akármennyire is kiállhatatlan vagy, én szeretlek.
- Te vagy az első, aki ezt mondja nekem. - hitetlenkedett.
- Meg kéne lepődnöm? - kuncogtam.
Apró, édes csókolt leheltem a mellkasára, amit ő figyelemmel kísért, s mikor felnéztem szemei csillogtak. Gyönyörűbb volt, mint valaha.
- Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg téged. - egy könnycsepp legördült az arcán.
- Nem kell mást csinálnod, csak viszonoznod. Menni fog, vagy nem?
- Ebben nem kételkedem. - mosolygott pajkosan, majd ismét megcsókolt. Ez volt az a pillanat, ahol elpattant minden. Követelőző lett, sürgetőbb, de én hagytam magam.
Nyakamat csókolta szenvedélyesen, közben pedig lefektetett az ágyra és rám feküdt. Míg a nyakamnál és a mellemnél kényeztetett én eljátszottam a hajával, amit nagyon szépnek találtam.
Végül feljebb tolta magát és mikor megéreztem magamban merev férfiasságát, azt hittem ott rögtön elélvezek. Nem verte volna ki a biztosítékot az, ha mással csináltam volna, de hogy DaeHyun volt az, már magában felizgatott.
- Nem akarok fájdalmat okozni. - puszilta meg az arcomat.
- Nem fogsz. - bíztattam, majd el is kezdett mozogni. Az egész olyan csodálatos volt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak DaeHyunra. Olyan volt, mintha a szoba bármelyik szegletébe nézek, mindenhol az ő arca tűnne fel. Akkor, magamban felismertem az érzéseimet. A valódiakat. Tényleg szerettem. Bár sokat veszekedtünk, nagyon bunkó tudott lenni én meg sértődékeny, de nem bírtunk meglenni egymás nélkül.
- Sz... - hagyta el a száját. - Sz... - nem tudta befejezni, mert az élvezet hullámai úgy söpörtek át rajtunk, hogy semmit nem hallottunk, még a saját nyögéseinket sem, beszélni meg végképp nem tudtunk.
Mikor vége lett, DaeHyun leszállt rólam és hanyattfeküdt.
- Huh... - lihegett.
Én csak nézni tudtam meztelen testét, és gyönyörködtem nedves hajában. Mikor észrevette, hogy őt nézem, lassan elmosolyodott.
- Gyere ide. - nyúlt felém, mire én hozzábújtam meleg mellkasához. - Nem fázol? - takart be minket.
Megráztam a fejem, majd a nyakába fúrtam az arcomat. Ő pedig elkezdte simogatni a fejem és a hátam.
Minden olyan tökéletes volt, hogy úgy éreztem a Mennyben vagyok.

10.

- Na szóval... mi is történt? - faggatott Shin Hye hajnali háromkor.
- Muszáj ezt most, Shin? Nagyon fáradt vagyok. - fordultam be a fal felé. DEHOGY vagyok fáradt! Teljesen fel vagyok villanyozva, és a gondolataim zavarosabbak, mint egy gombolyag. Ha akartam, se bírtam volna elaludni. Még mindig nem hittem el, hogy ami az előbb történt az nem álom volt. DaeHyunnal sosem jöttem ki jól, az utóbbi időben, vagyis...amióta jobban megismertem. Pár héttel ezelőtt még csak helyesnek tartottam, aztán...valami megváltozott. Megismertem a kedves és normális oldalát, a cselekedeteit, hogy utánam jött a kórházba. Ezek lebegnek még most is a szemem előtt. Annyira könnyen megbocsátom neki a gonoszkodásait, hogy magam is meglepődöm rajtuk, pedig általában haragtartó vagyok. Az a baj, hogy DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, hogy akaratlanul is, de én is azzá válok.
Vajon hogyan fog viselkedni holnap?

- Elnézést a késésért! - hajoltam meg, mikor késve betoppantam az énekórára. Már mindenki ott ült a helyén, beleértve DaeHyun-t és Joe-t is. Először nem mertem semelyikre sem ránézni.
- Remélem legközelebb nem fordul elő. - mondta az énektanár.
- Ejnye-bejnye. - ült át mellém Joe. - Mit csináltál az este, hogy alig bírtál felkelni? - vigyorgott, de rögtön lefagyott a képéről a mosoly, mikor észrevette, hogy DaeHyun felénk pillant.
- Semmi érdekeset. - nyugtattam.
- Ma, ramen-evés? - bökött oldalba.
- Áh, ez fájt! - kuncogtam egy kicsit hangosan. Azt vártam, hogy DaeHyun mérgesen szuggerálni fog majd minket, de tévedtem. Egész óra alatt előre figyelt. Hát ez remek! Akkor minden olyan, mint régen. Tudtam, hogy felesleges elbíznom magam.
- Oké, benne vagyok. - súgtam oda neki.

Óra végén a tanár odahívott magához.
- Sung Ji-ssi, neked akkor most ki a partnered, mert úgy kéne dalt választani.
Hát most megfogott. Mit mondjak? - kapkodtam ide-oda a szemem. Itt van mögöttem DaeHyun, de Joe is.
- Jó lenne időben eldönteni, fogytán az időnk.
- Én már kiválasztottam egy számot magunknak. - csatlakozott Joe.
- Igen? - kérdeztem vonakodva az ajánlattól. Az a probléma, hogy Joe-val nagyon jól kijövünk és tényleg tudunk együtt dolgozni, de...én DaeHyunnal akarok lenni. Ővele...
Ekkor azt éreztem, hogy DaeHyun elsuhan mögöttünk, ki a teremből.
- Még átgondolom, rendben? Ma este eldől, ígérem. - pacskoltam az asztalt a nyomaték kedvéért, majd én is kiszaladtam.
Keresni kezdtem DaeHyun-t, de nem találtam. Szinte bejártam már az egész épületet, de őt még sem láttam sehol.
- Már megint Őt keresed? - tűnt fel Joe a folyosón. - Miért nem lépsz már túl rajta?
- Aj, Joe, bocsáss meg....de neked ehhez semmi közöd.
- De van közöm. - iramodott meg felém.
- Joe? - kérdeztem ijedten. - Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy ne törődj vele. Azt akarom, hogy csak én legyek az, aki érdekel. - állt meg előttem két centire. Hiába volt nagyon közel hozzám, közel nem váltott ki belőlem olyan érzést, mint amikor DaeHyun csinálta ezt.
- Mégis mit művelsz?
DaeHyun jelent meg Joe mögött, dühös tekintete, ugyanakkor cinikus mosolya arra mert következtetni, hogy féltékeny.
- Tessék? - fordult hátra Joe.
- Azt javasom húzz el, míg szépen mondom. - indult el Joe felé fenyegetően.
- Ez neked a szép beszéd? - gúnyolódott Joe. - Ugyan miért mennék el? Beszédem van Sung Ji-val.
- Ez mind szép és jó, DE NEKEM is beszédem van vele.
- Mit szólnátok ahhoz, ha ma semelyikőtökkel nem beszélnék? - szóltam közbe, de nem figyelt rám egyik sem.
- Kopj le fagyifejű! - lökte arrébb DaeHyun Joe-t.
- Ya! - álltam DaeHyun elé. - Most szépen bemész a szobádba, ott megvársz. Mindjárt megyek. - utasítottam, de nem igazán koncentrált rám. - DaeHyun! - emeltem fel a hangom.
- Legyen. - pillantott rám, majd elment.
- Sajnálom Joe.
- Ezt az embert diliházba kéne zárni. Nagyon agresszív, veszélyes a társadalomra. Főleg rád. Hogy vagy képes elviselni, hogy hiányozhat Ő neked? - esett kétségbe.
- Nem tudom. Jó? - ráztam le a kezeit magamról. - Tényleg nem tudom. Sajnálom Joe. De...a te érdekedben ...keress más partnert, más úgy sem lenne képes elviselni őt, csak én. Bocsáss meg! - azzal otthagytam.
- Meg fogod bánni. - kiabált utánam, de nem reagáltam rá, rögtön benyitottam DaeHyun szobájába.
Ő az ágyán feküdt és egy mini-kosárlabdát dobált föl le. Megköszörültem a torkom, mire végre hajlandó volt rám figyelni.
- Ezt miért kellett? - kértem számon. - Idegbetegként viselkedtél az előbb.
- Mit tehetnék, ezt hozod ki belőlem. - vont vállat.
- Vagy tényleg az vagy. - fújtattam, mire letette a labdát és fenyegető tekintettel felült.
- Az is meglehet. - mosolyodott el cinikusan, majd felállt és elindult felém. Ismét csak hátrálni tudtam, igazából...megrémísztett ez a vészjósló közeledés.
Addig meg sem állt, míg neki nem ütköztem a falnak, kezeit a fejem két oldalánál megtámasztotta magát, és közelről szuggerált.
Olyan ésszerűtlenül cselekedtem, hogy ha akkor elgondolkozom azon, hogy mit teszek, tuti felpofoztam volna magam már csak a gondolatért is.
Úgy támadtam le, mint egy éhes macska. Szinte faltam a számmal az ő ajkait, amik olyan veszélyesen szexik voltak, hogy nem bírtam nekik ellenállni.
De Ő sem tétovázott, azonnal átváltott férfi-módba, átvette az irányítást.

9.

Egy hét telt el, és DaeHyun még mindig nem tért vissza. Mi lehet vele? Lehet, hogy végleg elhagyta ezt az Entertainmentet? - morfondíroztam táncóra előtt.
- Bu! - vetődött le mellém Joe. - Min gondolkozol ennyire, nagyon törheted a fejed valamin. - mosolygott.
- Ja, igen. Lényegtelen. - legyintettem, de a mellkasomban lévő szorítás miatt nehezemre esett kipihent arcot vágnom. Az az igazság, hogy minden este azon agyaltam, hogy mit csinál ilyen sokáig Daehyun.
- Kidolgoztam egy új tánclépést, megmutassam? - zökkentett ki ismét Joe.
- Naná. - vágtam rá.
- Wow, ez tényleg jó, bár kicsit tangó-beütése van. - kuncogtam.
- Igen, olyan. Szóval pattanj, meg kell tanulnod.
- Most komolyan bele akarsz rakni tangót is az előadásba? De...az sem biztos, hogy együtt maradunk ...tudod...ha DaeHyun visszajön...
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kért számon. - Hiszen itt sincs, még nem is kezdtétek el a táncot, ha jól hallottam. Nem tudom, hogy milyen a srác, de ahogy látom, igazán kötődsz hozzá. - fújtatott.
- Micsoda? - álltam fel. - Hülyéskedsz? Ki kötődik hozzá? - háborogtam. - Kezdjük, mutasd azt a lépést! - azzal elindultam felé.

Az óra végén mindenkinek elő kellett adnia azt, amit megtanult. Mi Joe-val nagyon jól álltunk, már az előadásnak a fele megvolt. Mikor előadtuk, a tangós résznél igencsak zavarba jöttem. Nagyon közel kellett állnom hozzá, az arca centikre volt az enyémtől és igazán szenvedélyesnek hathatott az egész.
- Ez nagyon jó volt. - tapsolta meg Hyun Ri. - Csak így tovább, következő..áh...DaeHyun? - kérdezte kifelé nézve.
Villámgyorsan kaptam oda a fejem.
- Hát visszajöttél, végre! El kéne már kezdened összeállítani az előadást, Sung Ji nélkül, ugyanis ő remekül megvan Joe-val.
Úgy éreztem, hogy felnyársal a szemével DaeHyun. Nem csak engem, de Hyun Ri-t és Joe-t is. Majd cinikusan elmosolyodott, és otthagyott minket.
- Ennek meg mi a baja, féltékeny, vagy mi? - kérdezte tőlem halkan Shin Hye.
Joe-ra pillantottam aki zavarodottan figyelte DaeHyun hűlt helyét. Vajon ő most mit gondolhat róla? És DaeHyun? Ő mit gondol most?
Úgy éreztem, hogy utána kell mennem. A lábam szerencsére egy hét után teljesen rendbe jött így simán tudtam futni. Még nem járhat messze, biztos a szobájába megy.
- DaeHyun! - kiabáltam utána, de nem állt meg. Hova tűnt? - eszméltem fel, majd csak annyit éreztem, hogy egy kéz behúz a sötét sarokba. Kiáltani akartam, de amint megpillantottam DaeHyun-t, elnémultam.
- Látom gyorsan túltetted magad a megjegyzéseimen. - jegyezte meg arrogánsan. - Szép, mondhatom.
- Nem értem, hogy mi a fene bajod van. Te voltál bunkó.
- Oh, igen? - jött közelebb. - Akkor most miért jöttél utánam? Mit akarsz tőlem?
- Nem értelek... - néztem vele farkasszemet. Az biztos, hogy nem fogok megtörni. Ezúttal nem fog csapdába csalni.
- Szerintem te még ördögibb vagy, mint én. - ragadta meg a kezem durván.
- Talán féltékeny vagy? - kérdeztem gúnyosan. - Idegesít, hogy Joe-val jobban kijövök, és hogy látszólag kedveljük egymást? Féltékeny vagy rá?
- Igen. - felelte egyszerűen.
- Mi? - Erre nem számítottam. Arcomra értetlenség és döbbenet ült ki. Komolyan jól hallottam. - Mit mondtál?
- Azt hogy igen. - nézett még mindig a szemembe.
- Mi igen? - vártam a megerősítésre.
- Féltékeny vagyok. - közeledett. - Hogy miért? Azt magam sem tudom. Hiszen az a gyerek semmivel sem jobb nálam, max annyi, hogy kedvesebb és nyálasabb, ami bejön nektek. Én viszont nem vagyok ilyen. De valld be...ha nem engem választanál, akkor most miért lennél itt? - ezt már a fülemnél mondta.
Úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem.
- Igazad van. - váltam én is őszintévé. - Hogy miért törődök még mindig veled? - tettem fel magamnak a kérdést hangosan. - Azt magam sem tudom. Talán... izgalmasnak találom ezt a kiszámíthatatlanságot. Vagy azért, mert néha tudsz kedves is lenni...nem tudom. De nem is érdekel...
- Ezzel nem vagy egyedül. - mosolygott.
- Helyes, akkor ezt megbeszéltük. - löktem arrébb, majd indultam volna vissza a terembe, de DaeHyun ismét megragadott és visszarántott. Erősen a testéhez csapódtam, de nem volt időm a fájdalommal törődni, mert megcsókolt. De ez nem egy akármilyen csók volt. Egy amolyan 'rég nem láttalak és most minden percét ki akarom élvezni'- csók. Nem volt durva, bár a követelőzése megmaradt. Finoman szétnyitotta nyelvével a számat, bár nem kellett sokáig győzködni. Olyan hévvel csókolt, hogy hirtelen el is felejtettem levegőt venni. Sőt még a sok gonoszságot is elfelejtettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mióta vágyok erre a pillanatra. Karjaimat összefontam a nyakán, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Azt hittem, hogy ott le is fog állni, hiszen úgy gondoltam megint csak játszadozik, de...ő is átölelte a derekamat. Ez...most komoly? Nem álmodom? Daehyun...miért ölel át?
Ijedtségemben elhúzódtam, megszakítva ezzel szenvedélyes csókunkat.
- Mi...mi ütött beléd...? - dadogtam.
- Nem mindegy. - vont vállat. - Ne mondd, hogy nem élvezted? - próbált ismét megcsókolni, de annyira felidegesített a közömbössége! Végre azt hittem, hogy nem csak játszadozik, már majdnem elhittem neki. Erre most előjön egy ilyen szöveggel. Pofonra emeltem a kezem, de ő időben elkapta.
- Kitalálom. - mosolygott. - Azt hiszed, hogy szórakozom, igaz?
- Hát miért, nem? - rivalltam rá. - Mindig azt csinálod. De ezt most, ITT hagyjuk abba! Nem akarok a játszótársad lenni, nem fogok kényed-kedvére tenni. Most hagytam abba! - próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de ő a falnak nyomott.
- Elmondom neked, hogy nem játszadozom. - nézett a szemembe. - Ezúttal nem.
- Mi?
- Hiányoztál, csak meg akartalak csókolni. Ennyi a történet. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd eleresztett és bement a szobájába.
Én meg ott álltam lefagyva, összezavarodva. Mégis mi a fészkes, nyamvadt franc folyik itt? Meghibbantam volna? Daehyun beteg? Valaki mondja már el hogy mi történik körülöttem? - rimánkodtam, égnek emelve a kezeimet.

8.

A kórház rendelőjénél letett.
- Nagyon kapni fogunk. - sántítottam.
- Majd azt mondjuk, hogy megsérültél. Bízd csak rám. - legyintett. - Most menjél be, megvárlak.
- Köszi. - mosolyogtam, majd bementem az orvoshoz.

- Mit mondott? - kérdezte DaeHyun türelmetlenül.
- Azt, hogy semmi komoly. Pár napig pihentetnem kell, aztán jól leszek.
- Az jó. Megyünk? - indult el.
Na most várjunk csak egy kicsit. Az előbb teljesen más volt a viselkedése. Arra számítottam, hogy ha kijövök, majd ismét felkap a karjaiba, és elvisz a suliig.
- Várj, nem tudok ilyen gyorsan menni. - lépdeltem lassan.- Nem vinnél megint?
- Viccelsz? Gerincsérvet kapok...
Eltátottam a szám. Na remek, megint visszatért a bunkó-DaeHyun.
- Igaz... - fintorogtam.

- Most komolyan nem segítesz? - nyafogtam a sarkában.- Végül is te okoztad ezt. Most viseld is a következményét.
- Te estél bénán. - vont vállat.
- Cöh...
- Na oké. - torpant meg, de én nem vettem észre, így belé mentem. Ismét közel voltam a szájához, és elviselhetetlen késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Először a számmal akartam, de végül a kezemet emeltem fel és megérintettem felső ajkát. Végigvezettem a vonalon, majd letértem az alsóra.
- Mondták már, hogy milyen szép szád van? - súgtam a fülébe.
- Ne játszadozz velem, mert nem lesz jó vége. - súgta vissza szenvedélyesen, mire én elmosolyodtam.
- Hát..oké, akkor vigyél! - húzódtam el. Arcom vidám volt, elfelejtettem zavarba jönni. Ne hogy azt higgye, hogy Ő diktálja az iramot. Cöh... öntelt.
- Ugorj! - guggolt le elém.
- Mintha tudnék.

- Ugye tudjátok, hogy most ki is rúghatnálak titeket a csoportból. Megszegtek minden szabályt, amit kiróttunk. - érvelt Hyun Ri.
- Mit tehettünk volna, kiment a bokája. - háborodott fel DaeHyun.
- Ott kezdődik a probléma, hogy óra alatt kimentetek. Mégis mit képzeltek?
- Az apja miatt ment el. - mutatott rá a tényre.
- DaeHyun. - csitítgattam. Nem akartam, hogy bárki megtudja apám baját, úgysem érdekelt volna senkit.
- Most mi van, miért nem akarod, hogy kiderüljön, hogy az apád agydaganatos, és talán csak pár hete van hátra, kómában? - nézett rám szúrósan DaeHyun.
Köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most komolyan kimondta?
- Hogy...voltál képes....ezt...mondani? Így...ilyen egyszerűen... - nyeltem vissza a könnyeimet.
- Csak rávilágítok az igazságra. Komolyan hagyni akarod, hogy emiatt megbüntessenek, megint? - kérdezte ingerülten.
- Nem...nem hittem volna, hogy ennyire bunkó vagy. - hitetlenkedtem. - Remélem soha többet nem kell beszélnem veled. - mondtam, majd kimentem az irodából. Próbáltam gyorsan elbattyogni a szobámhoz, és szerencsére sikerült is, anélkül hogy valakivel összefutottam volna.
- Ez egy ...egy gennyláda! - mérgelődtem könnyek közt.
- Mi a baj? - kapcsolta fel a villanyt álmosan Shin Hye.
- Azt ajánlom, soha ne keveredj össze Jung Dae Hyun-nal, mert nála nagyobb szemetet nem szült a Föld. - nyögtem.

- Na emberek! Ma egy új gyakornok kerül bemutatásra, ő Joe. - mutatott egy helyes, magas srácra Hyun Ri. Érdekes kinézete volt, halványrózsaszín haja furcsa volt, de mégis illett hozzá, jó stílusa volt és nagyon aranyosan nézett ki, mikor mosolygott.
- Sziasztok, a nevem Park Jun Young, de nevezzetek csak Joe-nak, öt évig az Államokban éltem, és ott ragadt rám ez a név. - hajolt meg mosolyogva.
- Wow. Nem rossz. - mondta nekem Shin Hye.
- Na akkor kezdhetjük is a gyakorlást, a párok megvannak igaz?
- Hol van az a genyó-DaeHyun? - kérdezte Shin Hye.
- Nem tudom. - feleltem épp olyan közömbösen, mint ahogy DaeHyun szokta.
- Sung Ji. DaeHyun nem jön egy ideig, szóval addig lennél Joe-val? Már amennyire tudsz táncolni. - szólt oda Hyun Ri.
- Persze. - válaszoltam boldogan. Talán Ő kedvesebb, mint DaeHyun.
- Szia. Sung Ji vagyok. - mutatkoztam be kedvesen, mire ő is szélesen elvigyorodott.
- Igen, tudom.
- Honnan? - pirultam el.
- Az előbb szólított Hyun Ri. - kuncogott.
- Oh, igaz! - Jajj, de beégtem.
- Amúgy mi történt a lábaddal. Hogy sérültél meg? - érdeklődött.
- Ez hosszú történet. - tereltem el a témát. - Amúgy mióta csinálod ezt a "szakmát"?
- Három, szóval most már debütálni akarok.
- Megértem. - próbáltam bemelegíteni, követni Joe példáját, de a bokám még mindig nagyon fájt. - Figyelj...szerintem én ma nem igazán tudok gyakorolni.
- Nem baj. Viszont akkor valahogy ki kell engesztelned. - villantotta rám szép fogait.
- Mit szeretnél? - kérdeztem somolyogva.
- Ma...gyere el velem Ramen-t enni.
- Tessék? Még csak most találkoztunk.- ellenkeztem, de akkor már eldöntöttem, hogy belemegyek. Jobb, minél előbb elfelejteni DaeHyun-t, és egy rendes sráccal kezdeni.
- De jobban meg akarlak ismerni, baj? - vált szomorúra az arca.
- Nem dehogy. Oké. Benne vagyok.

7

Mikor felébredtem még mindig DaeHyun-on lógtam. Nem sokat aludhattam akkor...
- Kapaszkodj egy kicsit, különben hátrarántasz engem is. - szólt hátra DaeHyun. Mikor feljebb emelt, én ugrottam egyet, hogy jobban meg tudjak kapaszkodni, s akkor a szám véletlen az ő arcához ért. Olyan sima volt és puha, hogy teljesen megrészegített.
- Ya! - préselte ki magából halkan.
- Bocsi. - fordultam el tőle.
- Szállj le! - utasított, majd elengedte a lábaimat.
- De fáj. Aú. - nyögtem mikor földet értem. - Most mi van? - kérdeztem, de DaeHyun nem engedte befejezni. Annyira közel jött hozzám, hogy a leheletét a számban éreztem.
- Mi...mi történt? - dadogtam félénken. Ő viszont csak nézett, mélyen bele a szemembe. - Ha még közelebb jössz ...kancsal leszek... - mondtam.
- Hm... - biggyesztette el a száját. - Próbálok rájönni, hogy mit akarsz...
- Tessék? - Komolyan nem értettem, hogy miről beszél.
- Nem tudom eldönteni, hogy meg akarsz-e rontani, vagy tényleg mindez csak véletlen...
- Tesssssssék? - hápogtam.
- Magam sem tudom eldönteni a saját érzéseimet. - mért végig.
- Komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz! - Olyan ijesztő volt, segítség!
- Tegyünk egy próbát. - vont vállat, majd megragadta a derekamat és magához húzott, szorosan. Levegőt venni sem bírtam az rémültségtől, de leginkább DaeHyun közelségétől. Mire készül már megint?
Két percen keresztül egymást figyeltünk, majd hirtelen DaeHyun fölém hajolt és megcsókolt. Keményen, röviden. De engem az a kevés idő is belül elvarázsolt. Belül, ugyanis kívülről egyáltalán nem ezt mutattam.
- Mégis mi a jó istent művelsz?! - löktem el magamtól.
- Tesztellek. - törölte le a száját a ruhájával.
- Undorító vagy! - hitetlenkedtem, majd fogtam magam és elindultam. Sántítva elég nehéz volt menni, de már úgyis lekéstük a takarodót, szóval felesleges volt sietnem.
Hallottam, hogy DaeHyun mögöttem lépdel, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Akkor is kibírom, egyedül is eljutok a koleszhoz, és ezt az egész incidenst elfelejtem.
Viszont a bokám nem így gondolta. Úgy elkezdett fájni, hogy kénytelen voltam megállni. Halk sírás közepette leültem a padka szélére és elkezdtem masszírozni.
- Nagyon fáj? - jött oda ismét DaeHyun.
- Hagyj békén! Ez a te hibád! - ordítottam a képébe, amitől kissé meglepődött.
- Te kezdted a lökdösést!
- Most komolyan ezen akarsz vitatkozni?! Olyan hülye vagy! - próbáltam felállni, de nem sikerült.
- Gyere, segítek! - nyúlt értem DaeHyun, de én ellöktem a kezeit.
- Mondtam, hogy hagyjál, már épp eleget 'segítettél'. - s akkor, ellentmondást nem tűrően felkapott a két karjába és elindult velem az úton.
- Ya! - csapdostam a mellkasát. - Ya! Tegyél le!
- Azt ajánlom fogd csak be a szádat, különben elintézem neked, hogy életed végéig takaríthasd a sulit. - szilárdsága és határozottsága új dolog volt számomra, mármint láttam már ilyennek, csak nem efféle helyzetben.
Hát jó, feladom. - döntöttem el. Akkor viszont azt csinálok vele, amit akarok.
Szorosan átkaroltam a nyakát, majd arcomat az ő arcához simítottam, mire ....mintha elmosolyodott volna. Lehetséges ez? Vagy csak beképzelem?
- Tudod... - kezdte. - Te is épp olyan kiismerhetetlen vagy, mint én. Csak nem veszed észre.
Nem mondtam erre semmit, hanem inkább valami hihetetlen dolgot cselekedtem. Puszit nyomtam a nyakára. Éreztem, hogy a teste megmerevedik, nagyot nyel és a szemeit ide-oda kapkodja. Vártam, hogy letesz és kicsapja a balhét, de nem tett semmi ilyesmit. Helyette csak lenézett rám, közömbös arccal ugyan, de...valamit mégis csak felfedeztem rajta. Nem ellenkezett, nem volt semmiféle ilyesfajta jel a kifejezésén, egyszerűen csak... elfogadta.
- Mégis mi a jó fenét teszel te velem, Choi Sung Ji?  - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Ez egy jó kérdés. - mosolyodtam el.

6.

- Apa! - rohantam oda a betegágyhoz. Szerencsére, hogy ide Szöulba szállították kórházba, mivel itt jobb az ellátás. Anya még nem ért ide, de már úton volt.
- Apa! - szólítgattam, de nem válaszolt.
- Az édesapja kómába került. - mondta az orvos.
- Micsoda? - sírtam. - Kómába? Meddig...?
- Ezt nem lehet tudni. Ha viszont felébred, de újra visszaesik, akkor attól tartok nem tudjuk megmenteni...
- Ne! - szorítottam meg a kezét. - Apu! Kérlek...ébredj fel! - mikor felemeltem a fejem, a szoba ajtajában megpillantottam egy jelenleg nagyon nem kívánatos személyt.
- Te mit keresel itt?- töröltem le gyorsan a könnyeimet. DaeHyun még mindig közömbös arckifejezéssel jött be a szobába, majd kérdezés nélkül leült apám másik oldalára.
- Szóval ő itt az apád? Hogy van?
- Így. - mutattam apámra. - Sehogy. Kómában.
- Értem. - bámulta apámat.
- Mi a bajod? Miért nézed így? - kérdeztem értetlenül.
- Hasonlítasz rá. - állapította meg. - Ugyan olyan az arcotok, és a hajatok színe.
Erre nem tudtam mit mondani, úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Néztem apámat, ahogy tudatlanul alszik, mélyen és talán nem is mostanában fog felébredni.
A könnyeim csak-csak kipotyogtak, nem bírtam visszatartani, pedig nem szerettem volna, ha DaeHyun előtt elgyengülök.
Daehyun fogta magát és felállt, majd kiment a szobából. Öt perc múlva viszont vissza is tért, egy pohár üdítővel és néhány zsepivel. Felkapta a székét és az én oldalamra ült, mindezt szó nélkül.  Csak néztem, nem értettem, hogy mi lelte. Olyan gondoskodó lett, hogy egy mukkot sem tudtam szólni, ellenkezni, csak hagytam hogy rendezkedjen. Fogott egy zsebkezdőt és a testemet maga felé fordította. Mire készül?
A zsebkendővel finoman letörölte nedves arcomat. Sose láttam, tapasztaltam és éreztem még ilyet. Meg voltam illetődve, ugyanakkor valami melegséget éreztem a mellkasomban. A szívem hevesen dobogott, s ahogy DaeHyun a zsebkendővel az arcomhoz ért, nagyon különös érzés fogott el. Csak néztem jóképű arcát és nagyokat nyeltem. Végül csak nem bírtam ki, megkérdeztem.
- Miért csinálod ezt? - néztem bele szép barna szemeibe. Egy hosszú pillanatig csak Ő is nézett, nem válaszolt.
- Nem tudom. - húzta össze a szemöldökét.
Olyan közel volt hozzám, olyan finom illata volt, egyszer csak azon kapom magam, hogy felé közeledek. Túl későn kaptam észbe.
A szája vészesen közel volt, viszont Ő nem húzódott el, csak nagy szemekkel figyelte, hogy mit akarok tenni. Miért nem hátrál? - kérdeztem magamtól. Ugyanakkor miért csodálkozik?
- Sung Ji? - lépett be anyám az ajtón, mire én játszva a 'semmi-nem-történt'-et, lebuktam DaeHyun lábaihoz és köhögni kezdtem.
- Anya! - egyenesedtem fel.
- Hogy van? - rohant oda rögtön apámhoz. Hát...egy biztos, gyorsan elfelejtette, amit látott.
- Kómában. - válaszoltam.
Apám és anyám elváltak, még mikor öt éves voltam, de azóta is tartják a kapcsolatot, és miattam képesek voltak néha együtt is kirándulásokat szervezni, csak hogy ne érezzem magam csonkacsaládban. Bár anyám nagyon aggódott apámért, de már túl tette magát rajta, tovább lépett.
- És te ki vagy? - fordult DaeHyun felé.
- Jung Dae Hyun a nevem. - hajolt meg illedelmesen. Na...ilyennek sem láttam még. Hányféle személyisége van ennek a srácnak?
- A lányom barátja vagy?
- Isten ments! - ellenkeztem túl hamar, mire a mind a ketten rám néztek. Nagyon vörös lehet a fejem?
- Igen. - mondta DaeHyun.
- Mi igen? - kérdeztem vissza rémülten.
- Áh, értem, akkor inkább ne feszegessük a témát. - mosolygott anyám.
- Most miről van szó? - kapkodtam ide-oda a fejem.
- Semmiről. - mondták egyszerre. Hát remek! DaeHyun már az anyámat is ellenem fordította.
- Anya, most hogy itt vagy...nekem mennem kell, eljöttem edzésről.
- Rendben, majd este visszajössz?
- Igen. Vigyázz magadra és apára. - nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultam.
- Te meg légy szíves vigyázz Sung Ji-ra. Szüksége van rá. - szólt anyám DaeHyunhoz, mire Ő meghajolt és mosolyogva utánam jött.

- Kedves anyukád van. - mondta, miközben visszasétáltunk az iskolához. Nagyon különös érzés volt vele együtt menni és beszélgetni, mikor nem sokkal ezelőtt még javában veszekedtünk, sőt még képen is töröltem.
- Figyelj... - kezdtem. - ...ami a pofont illeti...sajnálom. - hajtottam le a fejem szomorkásan. - Nem akartam, én csak...
- Megértem. Hülye voltam, azt hittem megint csinálod a szokásos műsort...
- Micsoda? Milyen műsort? - háborodtam fel ismét.
- Hát ezt. - mutatott felém. - Túl hamar felkapod a vizet.
- Na de...
- És türelmetlen is vagy...és kriminális... - sorolta, de közben megjelent egy huncut félmosoly az arcán.
- Ezt ki kérem magamnak! - löktem arrébb.
- Hát ne kérd! - lökött meg Ő is, viszont én elvesztettem az egyensúlyomat, mert épp rosszul léptem, és ezért egy nagyot tanyáltam.
- Áú. - jajogtam. - Mintha anyám azt mondta volna, hogy vigyázz rám, nem azt, hogy ölj meg!
- Ne haragudj! - guggolt le mellém. - Nagyon fáj?
- Vérzik. - mutattam a térdemre. - És a bokám is kibicsaklott. Jajj ne! Így hogy fogunk gyakorolni?!  - csaptam a fejemre.
- Ne aggódj, majd megoldjuk. - mondta, majd elkezdte fújni a sebemet, amin nagyon meglepődtem. Mióta lett ilyen gondoskodó? A fene egye meg, most ugyanazzal a sráccal vagyok, mint akit pár órával ezelőtt pofán vágtam?
- Mit csinálsz? - húztam el a lábam, s közben nagy szemekkel DaeHyun-t figyeltem.
- Lehűtöm a sebet, hogy ne csípjen. - felelte egyszerűen. - Na gyere, pattanj fel! - nyomta nekem a hátát.
- Micsoda?
- Viszlek. Csak gyere már, nem szeretek sokáig guggolni. - nyújtotta a kezét.
Most mit csináljak? Nem leszek hozzá túl közel? - morfondíroztam magamban. Amint ezen kezdtem el agyalni, a szívem hevesebben kezdett el verni. Mi....mi történik?
- Jössz már?
- I...gen. - óvatosan ráfeküdtem a hátára. DaeHyun alulról átkarolta a lábamat, én meg a kezeimet összekulcsoltam a nyaka előtt. Nehéz lett volna tartanom a fejem, így kénytelen voltam lehajtani a vállára. Finom, férfias illata volt, megnyugtatott. Azt hiszem el is aludtam, miközben a nyakát és szép száját bámultam...

5.

-Ya! - húzódott el, majd kezeivel ellökte magát az ajtótól, így végre távolabb került tőlem. - Mégis mi a... - kezdte de akkor valaki elkezdett kopogni az ajtón, majd benyitott.
- Bocs. - mondta nekem Kwang, majd szemeit ide-oda kapkodta DaeHyun és köztem. - Mi folyik itt? - húzta fel a szemöldökét. - Srácok...ti...
- Mondjad, mi van! - kérdezte ingerülten DaeHyun.
- A tánctanár hivat titeket, kissé elkéstetek. - vigyorgott. - De ha megmagyarázzátok, hogy...
- Maradj már! - lökte félre DaeHyun Kwangot, majd az edzőterem felé vette az irányt. Én követtem.

Mikor beléptünk, mindenki ránk szegezte a tekintetét. A többi gyakornok párban állt és melegített, a tánctanár, Park Hyun Ri pedig kérdőn nézett ránk.
- Hol voltatok?
- Takarítottunk. - vont vállat DaeHyun. Végül is...igazat mondott. Jézus...- jutott eszembe az előző incidens. Mi...mi...a..szánk...egymáshoz ért...
- Ách, felejtsd el! - ráztam meg a fejem.
- Tessék Sung Ji-ssi? - kérdezte Hyun Ri.
- Hm? - emeltem fel a fejem. - Semmi.
- Akkor állj oda DaeHyun mellé. Mivel ti jöttetek utoljára, lemaradtatok a párválasztásról, szóval egymásnak maradtatok.
- Mi? - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.
- Úgyis nagyon jóban lehettek, már összeszokhattatok a takarítás közben. Na emberek, kezdjük! - tapsolt Hyun Ri.
Lassú léptekkel DaeHyun felé közelítettem.
- Viselkedj már normálisan. Nem tudom, hogy mi a bajod, de iszonyat furcsa vagy... - súgta a fülembe DaeHyun. Micsoda? - néztem fel rá. Komolyan nem tudja?
Mikor ránéztem, ő ismét felvette a megszokott közömbös arckifejezést. Szóval úgy döntötte, hogy elfelejti mi történt pár perccel ezelőtt. Hát jó, legyen... - határoztam el.
- Akkor gyerünk! - ragadtam meg a kezét, majd magam után húztam a tükör elé.
- Ki kell találnotok egy komplett előadást, amit majd meg kell mutatnotok a versenyen. Aki bekerül az első háromba, azok egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy debütálhassanak. Szóval érdemes odafigyelni. Nem páronként lesz a helyezés, hanem tagonként, tehát a partnereddel nem csak együtt hanem ellen is kell működni. Olyan értelemben, hogy a színpadon valójában vetélytársak lesztek. A határidő eléggé szorít, szóval kezdjetek neki.
- Oké... - fújtattam a tükör előtt. - Hogy kezdjünk, mi legyen a szám? - kérdeztem DaeHyun-t. Ő viszont lazán leült és iszogatta a vizét. - Ya! Mit csinálsz?
- Iszok? - kérdezett vissza flegmán. - Találd ki te magad, én anélkül is kapok felkérést. - vont vállat.
- Micsoda? - akadtam ki teljesen. - Hát ezt nem hiszem el, hogy pont egy ilyen emberrel kellett egy párba kerülnöm. Nem lehetek ekkora szerencsétlen! - hitetlenkedtem.
- Azt mondod, hogy lehetetlenség, hogy felkérést kapjak? Azt mondod, hogy csak a szám nagy? - hirtelen ott termett előttem és az arca megint csak pár centire volt az enyémtől. Mint egy dúvad, úgy közeledett, én meg úgy hátráltam.
- Megint mi a bajod? - Komolyan nem értem ezt a srácot!
- Akkor figyelj! - a szemkontaktust megszakítva, elindult a magnó felé.
- DaeHyun? - Hyun Ri kérdően nézett rá, de DaeHyun szóra sem méltatta, csak bekapcsolta a zenét és a terem közepére állt.
Mindenki kíváncsian nézte, hogy mi fog történni. S akkor, mikor megszólalt zene, DaeHyun elkezdett táncolni.
A terem minden egyes tagja tátott szájjal nézte. Olyan ritmusosan mozgott a zenére, olyan összetett volt az egész tánc, pedig csak rögtönzött.
- Ez aztán tud! - hallottam a mellettem lévő sráctól.
- Az tuti. - helyeseltek a többiek.
Mikor befejeződött a szám, DaeHyun izzadtan felém indult. Féltem, hogy megint valami őrültséget csinál, beéget vagy ilyesmi, de Ő elhaladt mellettem és megtörülközött.
- Oké srácok, láttatok egy bemutatót DaeHyuntól. Szép volt kölyök, viszont máskor mellőzd ezt a magánelőadást. Na kezdjetek neki a tervek kidolgozásának. - mondta Hyun Ri.
- Akkor mi legyen a szám? - kérdeztem DaeHyuntól zavartan.
- Amint már mondtam, találd ki Te! - ült le a földre.
- Ne már! - dobbantottam. - Egy csapat vagyunk, együtt kell kitalálni. - én is leültem mellé.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma este átugranék és kitalálnánk együtt... - búgta édesen a fülembe, majd cinikusan elmosolyodott és felállt.
- Menj a francba! - hagytam ott, majd ki is viharoztam a teremből.
- Sung Ji-nak mi a baja? - hallottam Hyun Ri hangját a teremből.
Nem bírtam benn maradni az épületben, így felfutottam a tetőre vezető lépcsőn, és leültem a közepére.
- Miért váltja ki ezt belőlem? Miért csinálja ezt? - kérdeztem halkan magamtól. - Miért játszadozik, és miért változik percenként a hangulata?
Annyi megválaszolatlan kérdés van DaeHyunnal kapcsolatban, annyira nem lehet kiismerni....
A telefonom csörögni kezdett, anya volt az.
- Anya?- szóltam bele.
- Kicsim...apád állapota rosszabbodott... - szipogta. - Lehet nem sok van neki hátra...
- Micsoda? - kaptam a számhoz. - Máris odamegyek. - pattantam fel a teraszról.
Viszont az ajtóban feltűnt DaeHyun.
- Hyun Ri hív, azt mondja, ha nem mész vissza mehetsz vissza Busanba. - horkant fel. - Lehet jobb lenne neked.
Nem is figyeltem rá, egyszerűen nem tudott érdekelni a cinkelése, az viszont már megállított, hogy a karomnál fogva visszarántott.
- Ugyan már...
- Eressz el! - rivalltam rá.
- Huuu, mérgesek vagyunk...
- Azt mondtam engedj el! - a szemeim könnyesek voltak, de ő ezt nem vette észre, ezért tovább szorongatott.
- Tudod, ha ilyen harapós vagy, senki sem működne veled egy... - hangos pofon csattant a szép arcán, amin nagyon meglepődött.
Agresszívan kirántottam a karom az ő kezei közül, majd lefutottam a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy meg is botlottam.
Sajnáltam, hogy ilyen módon kellett rávennem, hogy engedjen el, de nem volt időm játszadozni, apámhoz kellett mennem.