14.

Fél órán át nem csináltunk mást, csak ölelkeztünk. Olyan jó volt hozzábújni, úgy hiányzott már.
- Sajnálom. - mondtam én is. - Túlreagáltam a dolgokat. - Hiányoztál. - fogtam szorosabbra a szorítást.
- Eh... Összeroppantsz. - mosolygott.
- Nem baj.
- Hát...végülis...megérdemlem. - vont vállat, majd elengedett és belenéztünk egymás szemébe.
Azt vártam, hogy mondd valamit, de végül csak a megcsókolt. Mikor hozzáért nedves ajka az enyémhez, éreztem hogy ennyi nem elég. Ismét közel akarok hozzá lenni. Nagyon közel, amennyire csak lehet. DaeHyun is elkezdett gyorsítani, szinte falta az ajkaimat, én a hajába túrtam, ő pedig végigsimított a hátamon.
- Akarlak. - nyögte két csók között.
- Hát még én... - kuncogtam lihegve. Olyan szorosan tapadt testem az övéhez, hogy képesek lettünk volna akár ruhán keresztül is egymáséi lenni.
- Ah...Sung Ji...ah, nem kéne... - nem bírta befejezni, mert nem engedtem. Olyan hevesen csókoltam, hogy levegőt is alig kaptunk. - Tényleg ezt akarod? - villantotta rám félmosolyát, amiért csak még jobban megkívántam. - Nem leszek kíméletes. -. próbált eltántorítani.
- Ne is. - vigyorogtam csábosan, majd ráugrottam.

Fél perc múlva már a szobámban kötöttünk ki, és csak remélni tudtam, hogy Shin Hye-nek nem lesz itt dolga egy ideig.
- Ah. - nyögtem, mikor Daehyun a falnak lökött. Olyan vadállat módjára viselkedett, egy igazi férfiállat volt, s én ezt imádtam benne. Mellette... izgalmas volt az élet.
Szorgosan lerántotta rólam és magáról is a ruhákat, nekem szinte semmi munkát nem hagyott, csak élveztem a kényeztetését. Nem volt olyan aprólékos, mint múltkor, most inkább követelőzőnek tűnt.
- Nem bírom tovább. - súgta a fülembe kéjesen, mikor lefektetett az ágyra.
- Ne is. - húztam fel a fejét a hasamról, majd megéreztem magamban Őt. Annyira jó érzés volt ismét ilyen közel lenni hozzá, hogy hangosan felnyögtem. - Igen!
A végére már olyan gyorsan mozgott bennem, hogy tényleg nem tudtam levegőt venni, s mikor a mind a ketten elélveztünk, szívem kihagyott egy pillanatra és csak a gyönyört és DaeHyun-t éreztem. Akkor voltam a legboldogabb.
Miután a gyönyör elmúlt, DaeHyun fáradtan hanyatlott rá az én testemre, de nem bántam. Arca a szegycsontomon pihent, kezeivel a vállamat fogta.
- Összenyomlak. - akart volna felkelni, de én nem engedtem.
- Ne. Maradj így! - nyomtam vissza. Nem kellett sokáig győzködni.
- Tudod...az ilyen akcióink miatt lehet kicsapnak minket. - mondta, miközben simogattam a fejét. - Folyton kirohanunk az órákról.
- Már azt hittem, hogy a most történt "akció miatt" - kuncogtam.
- Hát...és erről ki tehet?
- Hát...TE!
- Miért én? - nézett fel rám.
- Na jó, ne kezdjük megint...csak feküdj ide mellém és ölelj át. - mondtam halkan.
- Kis diktátor. - legurult rólam, majd átölelt. - Ah, dejó. - szívta be a hajam illatát. Még jó, hogy ma reggel mostam hajat! - gondoltam.

Este tizenegykor arra keltünk, hogy valaki majd beveri az ajtót.
- Sung Ji! Az Istenért....nyisd már ki!!! - hallatszott Shin Hye hangja. Ojjajj.
- Basszus! - pattantam ki DaeHyun mellől, aki félkómásan, lassan ült fel az ágyban.
- Öhm...mi van, mi ez az istenverte ricsaj? - ásítozott.
- Siess, itt van Shin Hye. - öltöztem fel. - Pillanat. - kiabáltam ki. - Öltözz már!
- Jó. De mi baja lesz, ha meglát?
- Ja, hogy te csak így mutogatod a felsőtestedet más lányoknak? Oké... - kaptam fel a fölsőmet, majd elindultam az ajtó felé, hogy kinyissam, de DaeHyun megához rántott és szenvedélyesen megcsókolt.
- Na...akkor lépek. - mosolyodott el, majd kinyitotta az ajtót. Vele szemben, a vigyorgó Shin Hye-t találta.
- Mindent hallottam... - topogott a lábával. -  Szexi az alsód.
- Akkor...jobb ha hosszá szoksz. - suhant el mellette DaeHyun egy cinikus félmosoly kíséretében.
- Kifogtad a legszexibb, de a legkegyetlenebb pasit.... - jött be Shin Hye a szobába.
- Remélem semmilyen ...köhöm... maradványt nem fogok megtalálni, mert akkor kicsapom a balhét.
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza rögtön, de ahogy leesik mire érti, mind a ketten hangos kacagásban törünk ki.
- Te nagyon hülye vagy! - vihogtam. - Kéne menni gyakorolni basszus... - jutott eszembe hirtelen.
- Egy percig sem bírsz meglenni a pasid nélkül, ugye? - rázta a fejét.
- Most per pillanat nem rá gondoltam.
- Persze. Persze. - legyintett.

13.

Az elkövetkezendő hét úgy telt, hogy szinte csak órákon futottunk össze DaeHyunnal, viszont én akkor sem néztem rá. Csak titokban, akkor mikor Ő nem figyelt. Néztem szép hátát, oldalról gyönyörű arcát, amin semmi érzelmet nem tudtam kisilabizálni. Nem értettem, hogy lehet egy ember ennyire önkontrollált. Hogyan bírja ki, hogy semmi érzelmet ne mutasson?! Vagy lehet, hogy tényleg semmit nem érzett irántam. Valószínű... - könnyeztem egyik táncóra alatt.
- Minden rendben van, Sung Ji? - karolt át Joe. Jól esett a támasz, amit mindig nyújtott, viszont kényelmetlenül is éreztem magam sokszor miatta.
- Sung Ji-ssi, rosszul vagy? - kérdezte a tanár, mire (hurrá) az összes gyakornok-társam felénk nézett.
- Semmi baj. - legyintett Joe helyettem. Azt vártam, hogy DaeHyun is rám néz, egyszer végre, de...nem tette. Csak előre bámult. Azóta nem néztünk egymás szemébe, mióta lefeküdtünk egymással, majd összevesztünk és otthagytam. Hiba volt? Dehát...láttam rajta, hogy megbánt. Még ha nem is mondta ki.
- Kicsit kimennék a mosdóba. - mondtam, majd felálltam és DaeHyun előtt elhaladva kiléptem a teremből és besiettem a WC-be. Megálltam a tükör előtt és magamat méregettem. Meg voltam gyötörve, hiszen minden este kisírtam a szemem miatta, nem mosolyogtam annyit, mint azelőtt, és semmihez nem volt kedvem.
- Hát ezt teszi az emberrel, a szerelmi bánat?! - nyitottam meg a csapot, majd megmosakodtam. Jó érzés volt a hideg víz a bőrömön, bár a bánatom így sem múllott el.
- Sung Ji? - jött be Shin Hye, s amint meglátta az arckifejezésemet, rögtön tudta, hogy mire gondolok. Odaszaladt hozzám és megölelt, mire én rögtön sírni kezdtem.
- Jól van, sírj csak...Add ki magadból. - simogatta a hátamat.
- Mit tegyek, Shin Hye? Rám sem néz azóta...
- Sss.
- Nem akarom, hogy így viselkedjen. Nem ezt akartam...
- Nyugalom. Biztos valamit félreértettél, nem biztos hogy nem szeret.
- De te is látod....rám sem néz. Shin Hye...én...lehet, hogy hülye vagyok, sőt...biztos...de...szeretem. Vele akarok lenni...azt akarom, hogy megint szúrós megjegyzésekkel illessen, hogy ha csak felhevültségből, de megcsókoljon. Szeretném látni két szép szemét...de ő...teljesen elfelejtett... - sírtam.
- Sajnálom barátnőm. Sajnálom. - potyogott Shin Hye könnye is.


Másnap reggel énekórával kezdtünk. Nagyon nem volt ínyemre, hogy egy még kisebb teremben legyek összezárva DaeHyunnal, de erőt vettem magamon és besétáltam Shin Hye-vel a terembe.
- Szia Sung Ji! - intett Joe.
- Helló! - ültem le mellé.
- Hogy aludtál.
- Nagyszerűen. - hazudtam szemrebbenés nélkül, majd DaeHyunra pillantottam, aki csöndben ült a helyén, lábait szétvetve, ahogy a menők szokták.
- Na gyerekek, ma duettezni fogtok. Ezen a héten van a meghallgatás. Sietni kell. - mondta az énektanár. A táncpróbák alatt és a gyakorlások során ugyan Daehyunnal voltam párban, de igyekeztünk semmi érzelmet belevinni a dolgokba, és csak a munkára koncentráltunk. Bírtam is...egy ideig...
- Kezdjük akkor...Jung DaeHyun és Choi Sung Ji. - mutatott ránk a tanár.
Határozottam felálltam, majd odasétáltam a mikrofonhoz. DaeHyun ugyanígy tett, majd megállt mellettem. Mikor elkezdődött a zene, elhatároztam, hogy nem fogok beleadni mindent. De mivel a 4Men-től a Here I am számot kellett előadnunk... így kénytelen voltam.
DaeHyun hangja olyan gyönyörű volt, hogy akaratlanul is lehunytam a szemem miközben Ő énekelt. Olyan érzelmesen adtuk elő a számot, holott pont nem így terveztük. A szám végénél viszont elszakadt a cérna. A szép, alkalomhoz illő dalszöveg, a zene és DaeHyun mély, sima hangja felélesztette bennem az érzéseket. Nem tudtam végigénekelni a számot. Elsírtam magam.
A többiek összenéztek, Shin Hye a körmét rágta, DaeHyun pedig végre...rám nézett. Éreztem a tekintetét az arcomon. Nem bírtam a szemébe nézni, így nem, ezért fogtam magam és kirohantam a teremből. Meg sem álltam a teraszig, s ott hangos zokogásba kezdtem. Addig sírtam, míg meg nem hallottam, hogy valaki megáll mögöttem.
És akkor...DaeHyun megölelt hátulról. Testemet átjárta a boldogság, most már attól sírtam, hogy végre megérinthetem.
- Sajnálom, Sung Ji. - fúrta arcát a nyakamba.
Nem tudtam mást csinálni, csak megfogtam a mellkasomon pihenő, összekulcsolt kezeit és élveztem, hogy arcunk egymáshoz ér.

12.

Nem mertem kinyitani a szemem. Már reggel volt, éreztem, ahogyan az ablakon keresztül beáramlik a napfény. Azt is éreztem, hogy egy száll fehérneműben fekszem az ágyban, bár azt már nem tudtam, hogyan került rám a melltartó és a bugyi. Féltem felébredni. Végül mégis kinyitottam a szememet, résnyire. Gyanúm be is igazolódott. DaeHyun az ágyban ült mellettem, farmerban, csupasz felsőtesttel. Különösen viselkedett. Kezeivel az arcát masszírozta, majd beletúrt dús hajába, s közben fújtatott.
MEGBÁNTA! - jöttem rá. De miért? Hiszen ő mondta, hogy azt akarja, kedveljem, és én be is vallottam neki, akkor most miért ideges?
- Jó reggelt! - erőltetett magára egy mosolyt mikor észrevette, hogy őt figyelem.
Nem köszöntem vissza, s nem is mosolyogtam, csak felültem.
- Tudom, hogy megbántad. - suttogtam.
- Mi? - értetlenkedett.
- Tudod mit? - tekertem magam köré a takarót miközben felálltam az ágyról. - Felejtsük el ezt az egészet! Ami tegnap történt.... mindent, amit tegnap mondtam, mondtuk ...tegyük meg nem történtté. Oké? - hadartam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Most mi a bajod? - kérdezte durván.
- Hagyjuk abba ezt az egészet! - kiabáltam.
- Jó, hagyjuk! - vágott vissza. - Magasról teszek rád, ha ezt akarod akkor mostantól nem futsz utánam, nem érdeklődsz felőlem, és kerülsz, megértetted? - pattogott ingerülten.
- Úgy lesz. - öltöztem fel, majd sírva kiszaladtam a szobájából. Remélem nem hagytam ott semmit...
******************************************
- Sosem fogom megérteni a nőket! - szűrtem fogaim közt, majd felborítottam a hozzám legközelebb eső polcot. - Aish! - ordítottam.
Mégis mi ütött belé??? Na és belém? Akkora hülye vagyok!
Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie, az lett volna a helyes, ha elfelejtem már az elején, de... képtelen voltam. Mindig feltűnt valahol, még akkor is a szemem előtt láttam, mikor nem is volt igazából ott.
De ennek itt most vége kell, hogy legyen. Ő még nem tudja, de pár hónap múlva itthagyom az iskolát, és attól kezdve nem lenne időm rá, és csak szenvednénk mind ketten.
Nem lenne értelme ennek az egésznek. Mégis...boldog voltam tegnap. Finom száját csókolgatni, s eggyé válni vele...sosem éreztem még ilyen éteri boldogságot. Sajnos csak ma reggelig tartott, jellemző...
Hirtelen felálltam, és kiviharoztam a szobámból.
- Meg kell ezt vele beszélnem! - mondtam magamnak, de a sarkon megtorpantam.
Sung Ji állt ott, vele szemben pedig az a fagyiképű Joe. Ölelkeztek!!!!
Mintha a szívembe tőrt döftek volna, szemeim elkerekedtek, tüdőm összeszorult.
- Alig pár órája feküdt le velem, erre máris egy másik pasihoz rohan! - horkantam fel halkan. Szép!
Hiába láttam, hogy Sung Ji szomorú és sír, képtelen voltam a közelébe menni ezek után. Ki kellett volna mondanom neki akkor...bár...az sem változtatott volna sok mindenen, mégis...tudná, hogy nem csak kihasználtam. De ez számomra nehéz feladat. Sosem voltam érzelgős, és megijesztett, hogy Sung Ji közelében mindig elérzékenyülök, bár ezt nem mutatom ki sosem, inkább ellensúlyozom a bunkóságommal és közömbösségemmel.
- Elmegyünk valahova, amitől felvidulsz, mit szólsz? - simított végig Sung Ji arcán, Joe. A tenyerem bizseregni kezdett, legszívesebben odaügettem volna, és behúztam volna neki egyet, de nincs jogom hozzá. Már nincs. - fogtam magam és lassan visszasétáltam a szobába. Az ajtó előtt térdemet elhagyta az erő, és lecsúsztam a földre.
Ennyi volt...
Három hónap és végleg itt hagyok mindent.
Pár hónap és végleg vége lesz mindennek közöttünk. - akaratlanul is de kicsordultak a könnyeim.

11.

- Bazdmeg haver. én esküszöm... - Kwang rontott be az ajtón, így sikeresen félbeszakítva minket. - Whoa... - ugrott hátrébb, mikor észrevette, hogy DaeHyun és én egymásra vagyunk tapadva.
DaeHyun szája eltávolodott az enyémtől, de még mindig közel maradt, nem riadt meg, inkább 'fárasztó' grimaszt vágott. Ideges volt, hogy Kwang berontott. Hát...én is.
- Bocs haver. - vigyorgott Kwang.
- Huh... - fújtatott DaeHyun, majd elengedett és fenyegetően az álkapcsát kezdte el mozgatni, majd cinikusan elmosolyodott. - Tudod, hogy szeretlek. - pacskolta meg Kwang vállát, majd fogta magát és kiment. Ott hagyott engem a szobájában, Kwanggal.
- Bocs, Sung Ji.
- Semmi baj. - legyintettem, majd égő arccal kisurrantam Kwang mellett. Hát ez nagyon gáz szitu volt.

- Na emberek, akkor kezdjük ismét a bemutatással. - mondta Hyun Ri. - DaeHyun és Sung Ji akkor együtt van?
Felkaptam a fejem. Teljesen más irányból közelítettem meg a kérdést. DaeHyun szó nélkül felállt, majd elindult felém és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Számat rágva néztem körbe, de a tekintetem megakadt Joe-n. Bocsánatkérő pillantást üzentem felé, de ő elfordult.
Végül óvatosan belehelyeztem a kezem DaeHyunéba, és felálltam.
- Mit csinálunk? - szűrtem fogaim közt. - Nem gyakoroltunk még semmit.
- Akkor improvizálunk. - vont vállat, majd biccentett, hogy indulhat a zene.
Izgultam, hogy vajon mit fogok művelni ott, mindenki előtt, de szerencsére jó voltam a táncban, DaeHyun pedig eszméletlen szóval könnyen összhangba hoztuk a lábainkat és simán eltáncoltuk a Dream High sorozat egyik számát. Épp azt, ahol a főszereplők is elég közel vannak egymáshoz a tánc alatt.
Nagyon élveztem, azt az izzást ami köztünk megjelent, amint egymáshoz értünk. Tánc közben is megcsókoltam volna, de modorálnom kellett magam. A végén viszont olyan közel került az arcunk egymáshoz, hogy szinte csak centik választottak el a szájától.
- Ez...remek volt! - tapsolt a tanár és a többiek is. Egyedül Joe volt az, aki szinte fel sem nézett. Rosszul éreztem magam miatta, de nem tehettem semmit. Őszintén bocsánatot akartam kérni tőle, de DaeHyun jelenlétében inkább elvetettem ezt az ötletet.
- De hiszen nem is gyakoroltatok semmit.. - csodálkozott a tanár.
DaeHyun szokásához híven elengedte ezt a füle mellett, én pedig nem tudtam mit válaszolni erre, szóval csak elpirultam. Amint megéreztem DaeHyun kezét, hogy az enyémet körbeveszi, meglepetten pillantottam rá. Na most ez mi? - kérdeztem magamtól.
Lassan leültünk a többiek közé, akik ugyanolyan csodálkozva bámultak ránk, amint észrevették, hogy DaeHyun megfogja a kezem.
Az óra végéig így ültünk, képtelen voltam ránézni DaeHyunra, egyszerűen zavarban voltam. De nagyon.
- Rendben gyerekek, akkor holnap az énekórán elő kell adnotok a számotokat, és gyakoroljatok, akkor is ha van egy kis szabadidőtök, két hét múlva előadás. - mondta Hyun Ri.
- Megyünk? - kérdezte a fülembe súgva DaeHyun. Félek....megint mire készül...?
- Sung Ji. - ragadta meg a szabad kezemet Joe. - Beszélhetnénk normálisan, négy szem közt? - szúrós pillantást vetett DaeHyunra, aki viszonozta.
- Persze. - óvatosan kihúztam a kezem DaeHyunéből, aki dühét visszafogva a kezeinket nézte. - Öt perc. - mondtam neki.

- Végeztetek már? - kérdezte ingerülten DaeHyun.
- Igen. - mentem vissza hozzá.
- Ajánlom hogy mostantól tartsd távol magad tőle, vili, fagyifejű?
- DaeHyun. - fontam össze az ujjainkat, mire ő megnyugodott.

- Nagyon zavar az a pinkhajú... - biggyesztette le a száját DaeHyun, mikor beértünk a szobájába. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam neki ellenállni.
Óvatosan két kezem közé fogtam szép arcát. Nem mondott semmit, nem is lepődött meg ezúttal. Még akkor sem, mikor megcsókoltam. Ajkai édesek voltak és puhák. Többet akartam. Ha anyám megtudná, hogy most miket gondolok, mocskosnak titulálna, az biztos. De nem tehettem róla, egyszerűen akartam.
- Nem akarom, hogy azt hidd játszadozom. - állított le. - Nem hiszed el, ugye? - arca aggódó volt, nem láttam még ilyennek azelőtt. Rájöttem, hogy mennyire nem ismerem még.
- Mit számít, hogy elhiszem-e vagy sem? Végül úgyis úgy cselekszel, ahogy akarsz. - mondtam csendesen.
- Nem akarom, hogy ezt gondold rólam. - nézett bele mélyen a szemembe.
- Akkor tegyél róla, hogy megváltozzon a véleményem. - mosolyogtam. Most ő rajta volt a sor, hogy megcsókoljon. Ő viszont már sokkal durvább volt, mint én. Szorosan magához húzott, egész testünk egymáshoz simult. Annyira közel voltam hozzá, hogy levegőt is alig kaptam, de nem érdekelt.
Beletúrtam szép, sűrű, szőke hajába mindkét kezemmel, ő pedig elkezdte kigombolni az ingemet. Közben egymás ajkait faltuk, mintha muszáj lett volna.
Végül lenyúltam a sliccéhez, és megszabadítottam a nadrágjától, ő pedig a felsőmtől. Segítettem neki levenni a pólóját, de amint megszabadultunk minden felesleges ruhadarabtól, ismét egymásnak estünk.
- Nem.. - húzódott el kicsit. - Nem akarom, hogy...
- Mit stresszelsz? - mosolyogtam. Olyan édes volt, hogy aggódott, ez annyira nem rá vallott, főleg nem ilyen helyzetben. - Akarsz engem?
- Igen. - vágta rá rögtön. - De...
- De? - keseredtem el. Féltem, hogy azt mondja csak egy menetet szeretne tőlem, semmi mást. Olyan boldogság öntött el, mikor ennek az ellenkezőjét hallottam.
- Nem csak téged akarlak, hanem azt hogy kedvelj is. - nézett rám boci-szemekkel. Úgy éreztem mentem elsírom magam, de helyette csak megcsókoltam.
- Szeretlek. - nyögtem ki gondolkodás nélkül.
- Mit mondtál? - ámult el.
- Szeretlek. Most már tudom. - könnyeztem. - Akármennyire is kiállhatatlan vagy, én szeretlek.
- Te vagy az első, aki ezt mondja nekem. - hitetlenkedett.
- Meg kéne lepődnöm? - kuncogtam.
Apró, édes csókolt leheltem a mellkasára, amit ő figyelemmel kísért, s mikor felnéztem szemei csillogtak. Gyönyörűbb volt, mint valaha.
- Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg téged. - egy könnycsepp legördült az arcán.
- Nem kell mást csinálnod, csak viszonoznod. Menni fog, vagy nem?
- Ebben nem kételkedem. - mosolygott pajkosan, majd ismét megcsókolt. Ez volt az a pillanat, ahol elpattant minden. Követelőző lett, sürgetőbb, de én hagytam magam.
Nyakamat csókolta szenvedélyesen, közben pedig lefektetett az ágyra és rám feküdt. Míg a nyakamnál és a mellemnél kényeztetett én eljátszottam a hajával, amit nagyon szépnek találtam.
Végül feljebb tolta magát és mikor megéreztem magamban merev férfiasságát, azt hittem ott rögtön elélvezek. Nem verte volna ki a biztosítékot az, ha mással csináltam volna, de hogy DaeHyun volt az, már magában felizgatott.
- Nem akarok fájdalmat okozni. - puszilta meg az arcomat.
- Nem fogsz. - bíztattam, majd el is kezdett mozogni. Az egész olyan csodálatos volt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak DaeHyunra. Olyan volt, mintha a szoba bármelyik szegletébe nézek, mindenhol az ő arca tűnne fel. Akkor, magamban felismertem az érzéseimet. A valódiakat. Tényleg szerettem. Bár sokat veszekedtünk, nagyon bunkó tudott lenni én meg sértődékeny, de nem bírtunk meglenni egymás nélkül.
- Sz... - hagyta el a száját. - Sz... - nem tudta befejezni, mert az élvezet hullámai úgy söpörtek át rajtunk, hogy semmit nem hallottunk, még a saját nyögéseinket sem, beszélni meg végképp nem tudtunk.
Mikor vége lett, DaeHyun leszállt rólam és hanyattfeküdt.
- Huh... - lihegett.
Én csak nézni tudtam meztelen testét, és gyönyörködtem nedves hajában. Mikor észrevette, hogy őt nézem, lassan elmosolyodott.
- Gyere ide. - nyúlt felém, mire én hozzábújtam meleg mellkasához. - Nem fázol? - takart be minket.
Megráztam a fejem, majd a nyakába fúrtam az arcomat. Ő pedig elkezdte simogatni a fejem és a hátam.
Minden olyan tökéletes volt, hogy úgy éreztem a Mennyben vagyok.

10.

- Na szóval... mi is történt? - faggatott Shin Hye hajnali háromkor.
- Muszáj ezt most, Shin? Nagyon fáradt vagyok. - fordultam be a fal felé. DEHOGY vagyok fáradt! Teljesen fel vagyok villanyozva, és a gondolataim zavarosabbak, mint egy gombolyag. Ha akartam, se bírtam volna elaludni. Még mindig nem hittem el, hogy ami az előbb történt az nem álom volt. DaeHyunnal sosem jöttem ki jól, az utóbbi időben, vagyis...amióta jobban megismertem. Pár héttel ezelőtt még csak helyesnek tartottam, aztán...valami megváltozott. Megismertem a kedves és normális oldalát, a cselekedeteit, hogy utánam jött a kórházba. Ezek lebegnek még most is a szemem előtt. Annyira könnyen megbocsátom neki a gonoszkodásait, hogy magam is meglepődöm rajtuk, pedig általában haragtartó vagyok. Az a baj, hogy DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, hogy akaratlanul is, de én is azzá válok.
Vajon hogyan fog viselkedni holnap?

- Elnézést a késésért! - hajoltam meg, mikor késve betoppantam az énekórára. Már mindenki ott ült a helyén, beleértve DaeHyun-t és Joe-t is. Először nem mertem semelyikre sem ránézni.
- Remélem legközelebb nem fordul elő. - mondta az énektanár.
- Ejnye-bejnye. - ült át mellém Joe. - Mit csináltál az este, hogy alig bírtál felkelni? - vigyorgott, de rögtön lefagyott a képéről a mosoly, mikor észrevette, hogy DaeHyun felénk pillant.
- Semmi érdekeset. - nyugtattam.
- Ma, ramen-evés? - bökött oldalba.
- Áh, ez fájt! - kuncogtam egy kicsit hangosan. Azt vártam, hogy DaeHyun mérgesen szuggerálni fog majd minket, de tévedtem. Egész óra alatt előre figyelt. Hát ez remek! Akkor minden olyan, mint régen. Tudtam, hogy felesleges elbíznom magam.
- Oké, benne vagyok. - súgtam oda neki.

Óra végén a tanár odahívott magához.
- Sung Ji-ssi, neked akkor most ki a partnered, mert úgy kéne dalt választani.
Hát most megfogott. Mit mondjak? - kapkodtam ide-oda a szemem. Itt van mögöttem DaeHyun, de Joe is.
- Jó lenne időben eldönteni, fogytán az időnk.
- Én már kiválasztottam egy számot magunknak. - csatlakozott Joe.
- Igen? - kérdeztem vonakodva az ajánlattól. Az a probléma, hogy Joe-val nagyon jól kijövünk és tényleg tudunk együtt dolgozni, de...én DaeHyunnal akarok lenni. Ővele...
Ekkor azt éreztem, hogy DaeHyun elsuhan mögöttünk, ki a teremből.
- Még átgondolom, rendben? Ma este eldől, ígérem. - pacskoltam az asztalt a nyomaték kedvéért, majd én is kiszaladtam.
Keresni kezdtem DaeHyun-t, de nem találtam. Szinte bejártam már az egész épületet, de őt még sem láttam sehol.
- Már megint Őt keresed? - tűnt fel Joe a folyosón. - Miért nem lépsz már túl rajta?
- Aj, Joe, bocsáss meg....de neked ehhez semmi közöd.
- De van közöm. - iramodott meg felém.
- Joe? - kérdeztem ijedten. - Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy ne törődj vele. Azt akarom, hogy csak én legyek az, aki érdekel. - állt meg előttem két centire. Hiába volt nagyon közel hozzám, közel nem váltott ki belőlem olyan érzést, mint amikor DaeHyun csinálta ezt.
- Mégis mit művelsz?
DaeHyun jelent meg Joe mögött, dühös tekintete, ugyanakkor cinikus mosolya arra mert következtetni, hogy féltékeny.
- Tessék? - fordult hátra Joe.
- Azt javasom húzz el, míg szépen mondom. - indult el Joe felé fenyegetően.
- Ez neked a szép beszéd? - gúnyolódott Joe. - Ugyan miért mennék el? Beszédem van Sung Ji-val.
- Ez mind szép és jó, DE NEKEM is beszédem van vele.
- Mit szólnátok ahhoz, ha ma semelyikőtökkel nem beszélnék? - szóltam közbe, de nem figyelt rám egyik sem.
- Kopj le fagyifejű! - lökte arrébb DaeHyun Joe-t.
- Ya! - álltam DaeHyun elé. - Most szépen bemész a szobádba, ott megvársz. Mindjárt megyek. - utasítottam, de nem igazán koncentrált rám. - DaeHyun! - emeltem fel a hangom.
- Legyen. - pillantott rám, majd elment.
- Sajnálom Joe.
- Ezt az embert diliházba kéne zárni. Nagyon agresszív, veszélyes a társadalomra. Főleg rád. Hogy vagy képes elviselni, hogy hiányozhat Ő neked? - esett kétségbe.
- Nem tudom. Jó? - ráztam le a kezeit magamról. - Tényleg nem tudom. Sajnálom Joe. De...a te érdekedben ...keress más partnert, más úgy sem lenne képes elviselni őt, csak én. Bocsáss meg! - azzal otthagytam.
- Meg fogod bánni. - kiabált utánam, de nem reagáltam rá, rögtön benyitottam DaeHyun szobájába.
Ő az ágyán feküdt és egy mini-kosárlabdát dobált föl le. Megköszörültem a torkom, mire végre hajlandó volt rám figyelni.
- Ezt miért kellett? - kértem számon. - Idegbetegként viselkedtél az előbb.
- Mit tehetnék, ezt hozod ki belőlem. - vont vállat.
- Vagy tényleg az vagy. - fújtattam, mire letette a labdát és fenyegető tekintettel felült.
- Az is meglehet. - mosolyodott el cinikusan, majd felállt és elindult felém. Ismét csak hátrálni tudtam, igazából...megrémísztett ez a vészjósló közeledés.
Addig meg sem állt, míg neki nem ütköztem a falnak, kezeit a fejem két oldalánál megtámasztotta magát, és közelről szuggerált.
Olyan ésszerűtlenül cselekedtem, hogy ha akkor elgondolkozom azon, hogy mit teszek, tuti felpofoztam volna magam már csak a gondolatért is.
Úgy támadtam le, mint egy éhes macska. Szinte faltam a számmal az ő ajkait, amik olyan veszélyesen szexik voltak, hogy nem bírtam nekik ellenállni.
De Ő sem tétovázott, azonnal átváltott férfi-módba, átvette az irányítást.

9.

Egy hét telt el, és DaeHyun még mindig nem tért vissza. Mi lehet vele? Lehet, hogy végleg elhagyta ezt az Entertainmentet? - morfondíroztam táncóra előtt.
- Bu! - vetődött le mellém Joe. - Min gondolkozol ennyire, nagyon törheted a fejed valamin. - mosolygott.
- Ja, igen. Lényegtelen. - legyintettem, de a mellkasomban lévő szorítás miatt nehezemre esett kipihent arcot vágnom. Az az igazság, hogy minden este azon agyaltam, hogy mit csinál ilyen sokáig Daehyun.
- Kidolgoztam egy új tánclépést, megmutassam? - zökkentett ki ismét Joe.
- Naná. - vágtam rá.
- Wow, ez tényleg jó, bár kicsit tangó-beütése van. - kuncogtam.
- Igen, olyan. Szóval pattanj, meg kell tanulnod.
- Most komolyan bele akarsz rakni tangót is az előadásba? De...az sem biztos, hogy együtt maradunk ...tudod...ha DaeHyun visszajön...
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kért számon. - Hiszen itt sincs, még nem is kezdtétek el a táncot, ha jól hallottam. Nem tudom, hogy milyen a srác, de ahogy látom, igazán kötődsz hozzá. - fújtatott.
- Micsoda? - álltam fel. - Hülyéskedsz? Ki kötődik hozzá? - háborogtam. - Kezdjük, mutasd azt a lépést! - azzal elindultam felé.

Az óra végén mindenkinek elő kellett adnia azt, amit megtanult. Mi Joe-val nagyon jól álltunk, már az előadásnak a fele megvolt. Mikor előadtuk, a tangós résznél igencsak zavarba jöttem. Nagyon közel kellett állnom hozzá, az arca centikre volt az enyémtől és igazán szenvedélyesnek hathatott az egész.
- Ez nagyon jó volt. - tapsolta meg Hyun Ri. - Csak így tovább, következő..áh...DaeHyun? - kérdezte kifelé nézve.
Villámgyorsan kaptam oda a fejem.
- Hát visszajöttél, végre! El kéne már kezdened összeállítani az előadást, Sung Ji nélkül, ugyanis ő remekül megvan Joe-val.
Úgy éreztem, hogy felnyársal a szemével DaeHyun. Nem csak engem, de Hyun Ri-t és Joe-t is. Majd cinikusan elmosolyodott, és otthagyott minket.
- Ennek meg mi a baja, féltékeny, vagy mi? - kérdezte tőlem halkan Shin Hye.
Joe-ra pillantottam aki zavarodottan figyelte DaeHyun hűlt helyét. Vajon ő most mit gondolhat róla? És DaeHyun? Ő mit gondol most?
Úgy éreztem, hogy utána kell mennem. A lábam szerencsére egy hét után teljesen rendbe jött így simán tudtam futni. Még nem járhat messze, biztos a szobájába megy.
- DaeHyun! - kiabáltam utána, de nem állt meg. Hova tűnt? - eszméltem fel, majd csak annyit éreztem, hogy egy kéz behúz a sötét sarokba. Kiáltani akartam, de amint megpillantottam DaeHyun-t, elnémultam.
- Látom gyorsan túltetted magad a megjegyzéseimen. - jegyezte meg arrogánsan. - Szép, mondhatom.
- Nem értem, hogy mi a fene bajod van. Te voltál bunkó.
- Oh, igen? - jött közelebb. - Akkor most miért jöttél utánam? Mit akarsz tőlem?
- Nem értelek... - néztem vele farkasszemet. Az biztos, hogy nem fogok megtörni. Ezúttal nem fog csapdába csalni.
- Szerintem te még ördögibb vagy, mint én. - ragadta meg a kezem durván.
- Talán féltékeny vagy? - kérdeztem gúnyosan. - Idegesít, hogy Joe-val jobban kijövök, és hogy látszólag kedveljük egymást? Féltékeny vagy rá?
- Igen. - felelte egyszerűen.
- Mi? - Erre nem számítottam. Arcomra értetlenség és döbbenet ült ki. Komolyan jól hallottam. - Mit mondtál?
- Azt hogy igen. - nézett még mindig a szemembe.
- Mi igen? - vártam a megerősítésre.
- Féltékeny vagyok. - közeledett. - Hogy miért? Azt magam sem tudom. Hiszen az a gyerek semmivel sem jobb nálam, max annyi, hogy kedvesebb és nyálasabb, ami bejön nektek. Én viszont nem vagyok ilyen. De valld be...ha nem engem választanál, akkor most miért lennél itt? - ezt már a fülemnél mondta.
Úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem.
- Igazad van. - váltam én is őszintévé. - Hogy miért törődök még mindig veled? - tettem fel magamnak a kérdést hangosan. - Azt magam sem tudom. Talán... izgalmasnak találom ezt a kiszámíthatatlanságot. Vagy azért, mert néha tudsz kedves is lenni...nem tudom. De nem is érdekel...
- Ezzel nem vagy egyedül. - mosolygott.
- Helyes, akkor ezt megbeszéltük. - löktem arrébb, majd indultam volna vissza a terembe, de DaeHyun ismét megragadott és visszarántott. Erősen a testéhez csapódtam, de nem volt időm a fájdalommal törődni, mert megcsókolt. De ez nem egy akármilyen csók volt. Egy amolyan 'rég nem láttalak és most minden percét ki akarom élvezni'- csók. Nem volt durva, bár a követelőzése megmaradt. Finoman szétnyitotta nyelvével a számat, bár nem kellett sokáig győzködni. Olyan hévvel csókolt, hogy hirtelen el is felejtettem levegőt venni. Sőt még a sok gonoszságot is elfelejtettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mióta vágyok erre a pillanatra. Karjaimat összefontam a nyakán, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Azt hittem, hogy ott le is fog állni, hiszen úgy gondoltam megint csak játszadozik, de...ő is átölelte a derekamat. Ez...most komoly? Nem álmodom? Daehyun...miért ölel át?
Ijedtségemben elhúzódtam, megszakítva ezzel szenvedélyes csókunkat.
- Mi...mi ütött beléd...? - dadogtam.
- Nem mindegy. - vont vállat. - Ne mondd, hogy nem élvezted? - próbált ismét megcsókolni, de annyira felidegesített a közömbössége! Végre azt hittem, hogy nem csak játszadozik, már majdnem elhittem neki. Erre most előjön egy ilyen szöveggel. Pofonra emeltem a kezem, de ő időben elkapta.
- Kitalálom. - mosolygott. - Azt hiszed, hogy szórakozom, igaz?
- Hát miért, nem? - rivalltam rá. - Mindig azt csinálod. De ezt most, ITT hagyjuk abba! Nem akarok a játszótársad lenni, nem fogok kényed-kedvére tenni. Most hagytam abba! - próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de ő a falnak nyomott.
- Elmondom neked, hogy nem játszadozom. - nézett a szemembe. - Ezúttal nem.
- Mi?
- Hiányoztál, csak meg akartalak csókolni. Ennyi a történet. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd eleresztett és bement a szobájába.
Én meg ott álltam lefagyva, összezavarodva. Mégis mi a fészkes, nyamvadt franc folyik itt? Meghibbantam volna? Daehyun beteg? Valaki mondja már el hogy mi történik körülöttem? - rimánkodtam, égnek emelve a kezeimet.

8.

A kórház rendelőjénél letett.
- Nagyon kapni fogunk. - sántítottam.
- Majd azt mondjuk, hogy megsérültél. Bízd csak rám. - legyintett. - Most menjél be, megvárlak.
- Köszi. - mosolyogtam, majd bementem az orvoshoz.

- Mit mondott? - kérdezte DaeHyun türelmetlenül.
- Azt, hogy semmi komoly. Pár napig pihentetnem kell, aztán jól leszek.
- Az jó. Megyünk? - indult el.
Na most várjunk csak egy kicsit. Az előbb teljesen más volt a viselkedése. Arra számítottam, hogy ha kijövök, majd ismét felkap a karjaiba, és elvisz a suliig.
- Várj, nem tudok ilyen gyorsan menni. - lépdeltem lassan.- Nem vinnél megint?
- Viccelsz? Gerincsérvet kapok...
Eltátottam a szám. Na remek, megint visszatért a bunkó-DaeHyun.
- Igaz... - fintorogtam.

- Most komolyan nem segítesz? - nyafogtam a sarkában.- Végül is te okoztad ezt. Most viseld is a következményét.
- Te estél bénán. - vont vállat.
- Cöh...
- Na oké. - torpant meg, de én nem vettem észre, így belé mentem. Ismét közel voltam a szájához, és elviselhetetlen késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Először a számmal akartam, de végül a kezemet emeltem fel és megérintettem felső ajkát. Végigvezettem a vonalon, majd letértem az alsóra.
- Mondták már, hogy milyen szép szád van? - súgtam a fülébe.
- Ne játszadozz velem, mert nem lesz jó vége. - súgta vissza szenvedélyesen, mire én elmosolyodtam.
- Hát..oké, akkor vigyél! - húzódtam el. Arcom vidám volt, elfelejtettem zavarba jönni. Ne hogy azt higgye, hogy Ő diktálja az iramot. Cöh... öntelt.
- Ugorj! - guggolt le elém.
- Mintha tudnék.

- Ugye tudjátok, hogy most ki is rúghatnálak titeket a csoportból. Megszegtek minden szabályt, amit kiróttunk. - érvelt Hyun Ri.
- Mit tehettünk volna, kiment a bokája. - háborodott fel DaeHyun.
- Ott kezdődik a probléma, hogy óra alatt kimentetek. Mégis mit képzeltek?
- Az apja miatt ment el. - mutatott rá a tényre.
- DaeHyun. - csitítgattam. Nem akartam, hogy bárki megtudja apám baját, úgysem érdekelt volna senkit.
- Most mi van, miért nem akarod, hogy kiderüljön, hogy az apád agydaganatos, és talán csak pár hete van hátra, kómában? - nézett rám szúrósan DaeHyun.
Köpni-nyelni nem tudtam. Ezt most komolyan kimondta?
- Hogy...voltál képes....ezt...mondani? Így...ilyen egyszerűen... - nyeltem vissza a könnyeimet.
- Csak rávilágítok az igazságra. Komolyan hagyni akarod, hogy emiatt megbüntessenek, megint? - kérdezte ingerülten.
- Nem...nem hittem volna, hogy ennyire bunkó vagy. - hitetlenkedtem. - Remélem soha többet nem kell beszélnem veled. - mondtam, majd kimentem az irodából. Próbáltam gyorsan elbattyogni a szobámhoz, és szerencsére sikerült is, anélkül hogy valakivel összefutottam volna.
- Ez egy ...egy gennyláda! - mérgelődtem könnyek közt.
- Mi a baj? - kapcsolta fel a villanyt álmosan Shin Hye.
- Azt ajánlom, soha ne keveredj össze Jung Dae Hyun-nal, mert nála nagyobb szemetet nem szült a Föld. - nyögtem.

- Na emberek! Ma egy új gyakornok kerül bemutatásra, ő Joe. - mutatott egy helyes, magas srácra Hyun Ri. Érdekes kinézete volt, halványrózsaszín haja furcsa volt, de mégis illett hozzá, jó stílusa volt és nagyon aranyosan nézett ki, mikor mosolygott.
- Sziasztok, a nevem Park Jun Young, de nevezzetek csak Joe-nak, öt évig az Államokban éltem, és ott ragadt rám ez a név. - hajolt meg mosolyogva.
- Wow. Nem rossz. - mondta nekem Shin Hye.
- Na akkor kezdhetjük is a gyakorlást, a párok megvannak igaz?
- Hol van az a genyó-DaeHyun? - kérdezte Shin Hye.
- Nem tudom. - feleltem épp olyan közömbösen, mint ahogy DaeHyun szokta.
- Sung Ji. DaeHyun nem jön egy ideig, szóval addig lennél Joe-val? Már amennyire tudsz táncolni. - szólt oda Hyun Ri.
- Persze. - válaszoltam boldogan. Talán Ő kedvesebb, mint DaeHyun.
- Szia. Sung Ji vagyok. - mutatkoztam be kedvesen, mire ő is szélesen elvigyorodott.
- Igen, tudom.
- Honnan? - pirultam el.
- Az előbb szólított Hyun Ri. - kuncogott.
- Oh, igaz! - Jajj, de beégtem.
- Amúgy mi történt a lábaddal. Hogy sérültél meg? - érdeklődött.
- Ez hosszú történet. - tereltem el a témát. - Amúgy mióta csinálod ezt a "szakmát"?
- Három, szóval most már debütálni akarok.
- Megértem. - próbáltam bemelegíteni, követni Joe példáját, de a bokám még mindig nagyon fájt. - Figyelj...szerintem én ma nem igazán tudok gyakorolni.
- Nem baj. Viszont akkor valahogy ki kell engesztelned. - villantotta rám szép fogait.
- Mit szeretnél? - kérdeztem somolyogva.
- Ma...gyere el velem Ramen-t enni.
- Tessék? Még csak most találkoztunk.- ellenkeztem, de akkor már eldöntöttem, hogy belemegyek. Jobb, minél előbb elfelejteni DaeHyun-t, és egy rendes sráccal kezdeni.
- De jobban meg akarlak ismerni, baj? - vált szomorúra az arca.
- Nem dehogy. Oké. Benne vagyok.