19.

- Szóval DaeHyun ma debütált. - néztük a plafont Shin Hye-vel este. Miután visszaértünk a koleszba, azonnal bezárkóztam a szobánkba és gondolkozni kezdtem.

Próbáltam felfogni, hogy mi történt egy pár órával ezelőtt. Megint engedtem neki, holott befogadtam, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. Ha Ő megtörhetetlen, akkor nekem is annak kell lennem, különben mindig az lesz amit ő akar. Bár ha jobban belegondolok, már úgy is mindegy.

- Most mi lesz? Sung Ji? - kérdezte Shin Hye.

- Mi lenne? - fújtattam. - Próbálok úgy visszagondolni erre az egy évre, mintha álom lenne, vagy legalábbis el kell hinnem, hogy ő egy nem létező személy számomra.

- Ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy most debütált és biztosan tele lesz velük a TV.

- Nem érdekel. - fordítottam neki hátat, majd igyekeztem minél előbb elaludni.

El kell felejtenem! El kell felejtenem! El kell felejtenem.....

*****************************

- Mi történt tegnap? - huppant le mellém YoungJae, akivel a legjobban kijövök a bandából. - Nagyon ideges voltál és zaklatott.

- Semmi köze a debütáláshoz. - tiltakoztam rögtön. - Figyelj...most nincs kedvem erről beszélni... - néztem magam elé. Ezt csináltam vagy két órája lassan...

- Reggel óta itt gubbasztasz, ki kéne kicsit mozdulni. Talán még ma megteheted. - kuncogott.

- Örülök, hogy neked vicces az, hogy nem lehet normális életünk mostantól. Ezért van ez is... - csaptam rá az asztalra.

- Mi a bajod? - állt fel YoungJae.

- Semmi. - azzal fogtam magam és kisétáltam az ajtón.  Muszáj volt friss levegőt szívnom.

Az emberek között sétálva, akik ide-oda lökdöstek úgy éreztem, hogy sodródom az árral, jó volt azt érezni, hogy felesleges küzdenem, és erőfeszítéseket tennem, minden halad a maga útján. Az a sok ember, akik mind siettek valahova megnyugtató volt számomra, holott utáltam emberek közt lenni. Valami megváltozott. - jöttem rá.

Még magányosabbnak éreztem magam, mint azelőtt. Rájöttem, hogy teljesen máshogy kellett volna alakulnia a dolgoknak, s az, hogy most itt vagyok, ilyen állapotban, az az én hibám. Csakis az enyém!

- Te nem a B.A.P. tagja vagy? - hallottam egy halovány hangot. - Hahó, DaeHyun? - ütögette meg valaki a törött kezemet. Erre már feleszméltem.

- Áu! - nyögtem. Két fiatal lány állt előttem és egy papír-fecnit nyújtottak nekem. Mi a frászt akarnak?

- Kaphatnánk egy aláírást, oppa? - mosolyogtak kedvesen. Ja tényleg, már debütáltunk! - esett le.

- Persze, de fognátok a lapot, a bal kezem el van törve, szóval... - kezdtem.

- Oppa...hamar gyógyulj meg!

- Siess! - mondogatták. Hangjuk és kedvességük lágy simogatás volt a szívemnek. Az egyik nagyon hasonlított arra a személyre, akitől szintén sok kedvességet kaptam. Arra a személyre, akire nem bírtam gondolni.

- Oppa...ne sírj...hamar meggyógyul a kezed! - simogatta meg a karom az egyik kislány.

- Nem sírok... - tagadtam. - Köszönöm. Legyen szép napotok! - mosolyogtam én is, majd ép kezemmel intettem nekik.

- Fighting oppa! Soha ne add fel! - kiabálták, mire elnevettem magam.

Vajon mit csinálhat most? - rugdostam a kavicsokat a folyóparton. Szomorú egyáltalán, hogy szakítottunk? Nem tűnt letörtnek, mikor a tornatermes akció után elment.

Jézusom, de hülye voltam akkor is! Csak letámadtam, mint egy vadállat, az sosem érdekelt, hogy Ő mit akar. Persze ez egy egészséges határig nem is lett volna nagy baj, de konkrétan majdnem megerőszakoltam, miközben láttam szép szemeiben a fájdalmat. Nem hinném, hogy fizikai fájdalom lett volna, inkább lelki. Megbántottam. - jöttem rá. - De nagyon megbántottam, nem is csoda, hogy szakított. Akkor, és ott kimondhattam volna azt a szót és akkor minden a helyére került volna. De nem tudtam. Nem bírtam magam elképzelni, ahogy ezt mondom. Megalázva éreztem volna magam.

- Nem bűn az, ha szeretsz valakit. - tűnt fel mellettem YoungJae.

- Mit akarsz itt? - csodálkoztam.

- Ne akadj ki! - legyintett. - Mondtam már, nem bűn az, ha szerelmes vagy. Nem vagyok hülye... - okoskodott. - Láttam tegnap.

- Mit? - nyeltem egy nagyot. Ugye nem....?

- Láttam tegnap a szemedben, amikor megláttad Őt. Fogalmam sincsen, hogyan bántál vele -de sejtem-, viszont Ő is szeret téged, ebben biztos vagyok.

- Épp ez a baj. - ellenkeztem. - Azt kívánom, bárcsak ne szeretne, sokkal könnyebb lenne most minden. - néztem fel az égre.

- Azt te csak hiszed. - horkant fel YoungJae. - Nem akarlak kioktatni, csak tanácsként mondom...két lehetőséged van: egy: elmész hozzá, és bevallod neki az érzéseidet. Akkor viszont számolnotok kell azzal, hogy te idol vagy és nagyon ritkán lehettek csak együtt, titokban. kettő: Nagyon gyorsan elfelejted. De!!! Szerintem ne rejtsd el előle azt amit érzel. Az sosem vezet jóra.

- Honnan tudsz te ilyeneket? - fintorogtam. - Olyan nyálas vagy.

- Haver... - csapkodta meg a vállam. - Attól még, hogy kimutatod, hogy igen is kötődsz valakihez, nem azt jelenti hogy nyálas vagy. - kacsintott.

18.

DaeHyun és az új bandája, a B.A.P. fellépett a színpadra, mire mindenki őrjöngeni kezdett, természetesen jó értelemben.
- Nem is ismerik őket... - motyogtam az orrom alatt.
- Te nem láttad? - lökött meg Shin hye. - Ott volt Bang Yong Gook!
- Komolyan? - ámuldoztam. - De én erről miért nem tudtam semmit?
- Ébresztő! - integetett. - Nyilvánvalóan el akarta titkolni.
- Ezt értem. - nyeltem vissza a könnyeimet. - De...miért? Mi baj lett volna, ha elmondja?
- Uri Bi, B.A.P. - hallatszott a színpadról. - Köszönjük, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, reméljük a későbbiekben is sok szeretet és támogatást kapunk, amit természetesen viszonozni is fogunk! - mondta Yong Guk. - Kérjük, támogassatok minket! - meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról.
- Bakker, DaeHyun jól vagy? - gyűlt mindenki DaeHyun köré.
- Mi történt? - fészkelődött Shin hye.
- Ez eltörött. - állapította meg valaki. Mikor végre sikerült megpillantanom DaeHyun-t, Ő a kezét fogta és fájdalmas képet vágva nyögött.
- Ah... - rágta a száját.
- Úristen, eltörött a keze! - mondta hangosan Shin Hye, mire mindenki aki a helységben volt, ránk meresztette szemeit. DaeHyun hirtelenjében elfeledkezett a fájdalmáról.
- Ők kik? - kérdezte valaki. - Vigyétek ki innen a rajongókat!
- Nem kell, ők a barátaim. - szólt közbe DaeHyun.
- Ő az? - suttogta DaeHyun fülébe Yong Guk.
- A barátnőd, aki miatt nem akartál ideköltözni? - tátogott egy aranyos, pufiarcú srác.
- Hm? - nézett rám Shin Hye is, de nem láthatott mást, csak zavarodott tekintetemet. Szóval DaeHyun valóban korábban megkapta már a felkérést, de csak azért maradt ott a suliban, hogy velem legyen? Mikor pedig elment hetekre, akkor valószínűleg ide jött gyakorolni. Már minden összeállt. A helyzeten azonban ez semmit sem változtatott.
Óvatosan közeledtem feléjük, Shin Hye pedig a nyomomban. Érdekes szituáció volt, mégis meg akartam érinteni, ÉN vigaszt akartam neki nyújtani, hogy megtanítsam neki, hogy mi is az. Sok mindent nem tudott kapcsolatok terén, és nem is igazából ismerte a lányokat, s ezt rideg, közömbös viselkedésével próbálta leplezni. Legbelül viszont nagyon is melegszívű és kedves. Fogalmam sincs, hogy erre miért csak most jöttem rá!!!
- Most... el kéne vonulnunk? - kérdezte egy göndör hajú, fiatal fiú.
- Lehetséges. - válaszolta neki egy vigyori, jó testfelépítésű .
- Tipli skacok! - utasította őket egy szép szemű srác. - Utána azonnal menj el orvoshoz DaeHyun! - azzal mindenki elment.
Félénken araszoltam DaeHyun felé, majd szó nélkül felemeltem a karját, mire hangosan felszisszent. Tényleg nagyon fájhat neki... - gondoltam.
- Mit keresel itt? - fürkészte az arcomat gyanakvóan. - Nem kéne itt lenned. - húzta el a kezét.
Némán, két tenyerem közé zártam szép arcát. Nagyon furcsa volt ilyen szőke hajjal, de neki még ez is jól állt. Lassan közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, mire szemei elkerekedtek.
- Csak búcsúzni akartam. - mosolyodtam el.
- Miért? - kérdezte lélegzetet visszafojtva.
- Ja és gratulálnom is kéne. - engedtem el. - Gratulálok a debütáláshoz!
- Köszönöm. - bólintott.
- Remélem sikeres leszel és eléred azt, amit akarsz. - fújtattam. Nagyon nehéz volt visszatartanom a belőlem kitörni akaró szitkokat, kiabálást és hitetlenkedést, de tudtam hogy az úgysem segítene a helyzeten. Ő idol lett, ezentúl semmi ideje nem lesz rám.
- Legyen boldog életed! - hajoltam meg formálisan, majd még egy utolsó puszit nyomtam arcára. Ő még mindig ott állt csöndben, szerintem nem értette, hogy ez mit jelentett.
- Szóval vége? - kiabált utánam. - Még te mondtad, hogy én verlek át! Cöh....tudod te, hogy mit műveltél az előbb?
- Tudom. - válaszoltam halkan. - Sajnálom.
- Nem gondolhatod ezt komolyan!!! - ragadta meg ép kezével a karomat.
- Menj orvoshoz, sokkal nagyobb gondod is van annál, hogy velem vitatkozz! - ráztam a karom.
- Te nem vagy normális! - pattogott. - Azt se tudod, hogy mit beszélsz! Mi a francért sajnáltatod magad? Azt hiszed, hogy ez az egész csak neked nehéz???
- Eressz! - szűrtem fogaim között. - Nem sajnáltatom magam, egyszerűen csak szakítottam veled, vagy te velem, édes mindegy. A lényeg, hogy mostantól még véletlenül sem fogunk összefutni. Felejtsük el egymást! - fordítottam hátat neki, de ő gyorsabb volt. Berángatott egy sötét tornaterembe, majd nekinyomott a falnak.
- Csak próbálj meg Te Engem elfelejteni...! - tapadt szája az enyémre. Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt sem kaptam. Szinte falta az ajkaimat, én pedig ellenkezés nélkül próbáltam vele tartani a tempót. A vége természetesen megint az lett, hogy én egy szőnyegen feküdtem, DaeHyun pedig felettem. Nehéznek bizonyult tartanija magát egy kézzel, de ő megoldotta. Olyan erőseket lökött, hogy az egész tornaterem visszhangzott nyögéseinktől.
- Ah, igen! - csókolta a nyakam.
- Élvezed, hogy megint kihasználsz? - lihegtem.
- Ezt csak te hiszed, mert az az idióta fagyi-fejű beleültette a füledbe ezt a baromságot. Én...nem...használlak...ki... - minden egyes szót egy lökéssel erősített meg.
- Igen, ez pont azt bizonyítja. - mutattam a helyzetre.
- Szükségem van rád. Miért olyan nehéz ezt megérteni? - nézett bele a szemembe.
- Tudod ilyenkor teljesen mást szoktak mondani...
- Hm...nem hagyom, hogy rávegyél. Nem mondom ki! - élvezett el hirtelen, mire én is követtem. Amint vége lett a gyönyörnek, lelöktem magamról, felöltöztem és sértődötten kisétáltam a tornateremből.

17.

Megdöbbentett a kérése. Miért fájna neki annyira az, ha most fognám magam és Joe-hoz mennék vigaszt keresve?
- Kérlek. - mondogatta századszorra.
- Jól van, nem megyek hozzá, viszont elegem van belőled. Azt hittem, hogy miután felvázolom neked az érzéseimet, nem leszel ilyen. Azt hittem megváltoztál. - könnyeztem.
- Én nem fogok megváltozni. Megtörhetetlen vagyok ez ügyben. És tudod mit...? - vált komorrá. - Nem is AKAROK megváltozni! - azzal fogta magát és elviharzott.


- Jól vagy? - kérdeztem Joe-tól, miután hazaértünk a koleszba. Nem érdekelt, hogy mit ígértem Daehyunnak, már nem számít. Joe sokkal normálisabb nála, nem is értem, hogy miért vonzódom Daehyunhoz.
- Jól. Persze. - mosolygott, amennyire tudott, ugyanis a száján lévő seb megakadályozta ebben.
- Biztos? Mindjárt hozok fertőtlenítőt. - álltam fel.
- Nem szükséges, kibírom. - fogta meg a kezem, majd apró körkörös mozdulatokkal elkezdte simogatni. Jól esett az érintése, nyugtató volt.
- Joe.... - leheltem. Éreztem, hogy ismét elgyengülök, tudtam hogy csak másodpercek kérdése és sírni fogok. Joe felállt és finoman átölelt.
- Jaj, Sung Ji! - húzott szorosan magához. Olyan hévvel öleltem, hogy magam is meglepődtem. Mikor elhúzódott tőlem, száját gyengéden az én ajkamra nyomta. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, de jól esett ez is. Úgy tűnik a sok fájdalom, amit Daehyun miatt kellett átélnem, annyira megviselt, hogy képes vagyok egy barátom csókját, -akibe nem vagyok szerelmes- kellemesnek érezni.
Mikor Joe a szemembe nézett, őszinte szerelmet láttam tekintetében, de egyszerűen képtelen voltam viszonozni. Lehetetlen.
- Joe... - kezdtem, de mutatóujját a számra helyezte.
- Tudom mit akarsz mondani. De hidd el, nem érdekel! Nem érdekel, hogy te azt a mocskot szereted. Tudom, hogy el fogod felejteni idővel. muszáj lesz... - mondtam komolyan. - Ő nem hozzád való, Sung Ji. Te sokkal értékesebb vagy nála. - ölelt meg ismét.

*******_______________________*******
Azt hittem, hogy rosszul látok. Biztos voltam benne, hogy káprázik a szemem. Hisz megígérte! Azt mondta, hogy nem fog hozzá futni. Most mégis....
- A kurva életbe! - húztam be egyet a falnak, amitől a kezem rögtön meg is zúzódott. Éreztem, hiszen nagyot ütöttem. - A francba! - mérgelődtem tovább, nem törődve a fájdalommal. Ami a szívemet szorította össze, az sokkal kegyetlenebb érzés volt. Sung Ji és Joe csókolóznak! ITT, előttem!
Az agyam először teljesen leblokkolt, tényleg azt hittem, hogy nem jól látok. Majd tudatosult bennem a látvány és én erre teljesen elvesztettem a fejem. Elefánt léptekkel bevonultam a szobámba, majd úgy csaptam be az ajtót, hogy majdnem kiesett a helyéről. Azon nyomban a bőröndömet kezdtem el keresni, és rendetlenül bedobáltam a ruháimat.
- Az biztos, hogy én nem maradok itt tovább! - mondtam magamnak. Az igazság az, hogy teljesen megőrültem. Csak egy bolond, egy elmebeteg viselkedik így.
Tíz perc múlva készen is lettem, közöltem Hyun Ri-val, hogy elmegyek oda, ahova pár hónappal ezelőtt meghívtak.
- Jó lesz ez így! Jobb lesz...nekem is és neki is... - bíztattam magam, majd kiléptem éjfélkor a kolesz ajtón.

***********____________________******
Reggel Joe mellett ébredtem.
- Jesszus! - pattantam ki mellőle az ágyból. Nyílván semmi nem történt, csak addig vígasztalt, míg mély álomba merültem és gondolom Joe nem akart felébreszteni.
De akkor is...milyen lány vagyok már!!!! - ostoroztam magamat.
Lassan, halkan kikeltem az ágyból, majd kiosontam a folyosóra.
- Kwang? - lepődtem meg.
- Mit kerestél te Joe-nál? Ugye nem...? - hátrált döbbenten.
- Dehogy is. Csak megvigasztalt. Tudod nekünk lányoknak szükségünk van ilyesmire, ezt jobb ha a barátoddal is közlöd... - indultam el.
- Már nem lesz rá lehetőségem. Elment. - mondta a hátamnak, mire én megtorpantam.
- Hova? - próbáltam tettetni az érzéketlent, de belül összetörtem.
- Nem tudom. Annyit sikerült kiderítenem, hogy ma este fellép....itt. - nyomott a kezembe egy papírt, majd elsuhant.

- Biztos, hogy el akarsz oda menni? Nem lesz baj? - kérdezte Shin Hye öltözködés közben. - Még mindig nem fogom fel, hogy itt hagyott mindent és elhúzott...Ez rá vall!
- Elmegyünk, megnézzük, majd visszajövünk. Ennyi. - kaptam fel a táskámat, majd bevártam Shin Hye-t és elindultunk a megadott címre.

- Erre kell menni a fellépésre? - kérdezte aggódva Shin hye.
- Nem tudom, remélem.
- Ez...nem éppen a nézőtér. Figyeled, az ott az MBLAQ-es Joon? - sikított fel Shin Hye, mire mindenki aki ott állt a színpad mögött, ránk kapta a szemét.
- Bakker! - húztam be egy nem látható helyre Shin Hye-t. A következő pillanatban viszont már nem tudtam arra koncentrálni, hogy láthatatlanok maradjunk, ugyanis megpillantottam DaeHyun-t. Ő viszont már nem a tegnapi Daehyun volt, a haját befestette hidrogén szőkére, és további öt szőke sráccal várt a színpad mögötti helységben.
- Az...az...Jung DaeHyun? - tátotta el a száját Shin Hye is.
- Nem lehet... - ámuldoztam. Mi történt?
- Sung Ji....ugye tudod, hogy ez mit jelent...? - simogatta meg a hátam. - Daehyun tényleg becsapott. A pletyka ezek szerint igaz volt. Beválogatták egy Entertainmenthez, és úgy látom, mindjárt debütál is. Te ezt...fel tudod dolgozni?
- Nem lehet... - hitetlenkedtem. - Ez...
- Most következzék egy újonnan debütáló banda, akik a TS Entertainment alatt futnak, ők a B.A.P., azaz a Best Absolute Perfect!!! - hallatszott a bemondóban. DaeHyun ás a többi szőke srác elindult fel a lépcsőn.
- Joe-nak igaza volt. Az egész...ez a pár hónap hazugság volt. Minden. - zokogtam, miután leesett, hogy mit is látok.

16.

Miután DaeHyunnal végeztünk, elgondolkodtam azon, hogy....te Úr Isten, mekkora egy állatok vagyunk! Képesek voltuk egy fa törzsében, az erdő közepén szeretkezni. Hát...a romantikus szó messze nem a legjobb kifejezés arra, hogy leírjam a helyzetet, inkább vad volt és szenvedélyes. Mint maga DaeHyun.
- Huh. - mosolyodott el, mikor kézen fogva kiléptünk az erdőből.
- Te egy állat vagy, ugye tudod...? - nevettem, mire egy apró félmosolyt villantott.
- Na végre... - tűnt fel hirtelen a semmiből Shin Hye. - Sung Ji... beszélnünk kell, nagy őrültséget tettem. - pillantott DaeHyunra.
- Léptem. - engedte el a kezem és elsétált.
- Mondd! - mondtam Shin Hye-nek.
- Én...én...épp az imént feküdtem le Kwang-gal! - vallotta be vörös fejjel. - Tudom. Ne ítélkezz! Miután felfogtam, azonnal leléptem és ideszaladtam.
- Hogyan ítélkezhetnék, mikor én ugyanígy tettem Daehyunnal...de...
- Mi? Ti is? Mikor, hol? - faggatózott.
- Ez most nem lényeg...az viszont lényeges, hogy...mi történt veletek?
- Nem tudom. - hajtotta le a fejét. - Egyszerűen csak úgy megtörtént...de...az a baj, hogy...én nem vagyok szerelmes. Nem úgy, mint ti.
- Őszintén...DaeHyun olyan kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, hogy éppen mit gondol, vagy mit érez. Kwang azért sokkal egyszerűbb lélek.
- Igaz. - helyeselt Shin Hye.

- Sung Ji!!!!!!!! - lihegett Kwang. - Sung Ji....baj van!
- Micsoda? - kerekedtek el a szemeim.
- DaeHyun... verekszik....
- Mi van? - kérdezi vissza Shin Hye is. Úgy látszik, hogy rögtön el is felejtette, hogy ezzel a sráccal feküdt le, egy fél órával ezelőtt.
- Joe...valamiért neki indult ...azt mondta, hogy látott titeket...köhöm...
- Oké. Hallgass! - intettem le gyorsan. - Menjünk!

Mikor leértünk, az tárult elém, hogy Joe és DaeHyun szája is vérzik, és a szemük feldagadt. A tény, hogy miattam történik ez, felfoghatatlan volt számomra. ÉN nem érek ennyit, hogy szétüssék egymást miattam.
- Elég ! - állok közéjük. - Mit műveltek?
- Ez csak kihasznál téged! - ordítja Joe. - Nem szeret, csak arra vagy jó neki, hogy elüsse az idejét addig, amíg el nem megy!
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza.
- Ne hidd el azt, amit mond ez a hülye! - fogja meg DaeHyun a kezem.
- Mégis miről beszéltek? - kiabáltam.
- Gondoltam, hogy nem mondtad el neki. - intézte szavait Daehyunnak. - Ha tudná, már rég nem lenne veled.
- Mi a jó isten van???? - szólok közbe, de ezek ketten válaszra sem méltatnak.
- Fogd be, neked ehhez semmi közöd! Irigykedsz? Ennyire? - kérdezte cinikusan Daehyun.
- Nem. Ha Sung Ji velem lenne, rohadtul nem érdekelne, hogy mit csinálsz. De az, hogy becsapod és kihasználod azt a lányt, akit szeretek ...hát bocsáss meg, hogy nem nézem el szó nélkül!
- Mi van már srácok? - faggatózott Shin Hye is.
- Álljatok már le!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - löktem el Joe-t és Daehyun-t egymástól, majd Joe felé fordultam. - Joe...kérlek...hagyjad ezt...Tényleg....nagyon sajnálom, én szeretlek, de...
- Majd ha megtudod az igazságot, gyere hozzám. Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, bár...a lábtörlőd nem leszek. - azzal fogta magát és elment.
A körülöttünk lévő emberek is elvonultak, a végén csak Kwang, Shin Hye, én és DaeHyun maradtunk.
- Shin Hye.... beszélhetünk? - kérdezte halkan Kwang. Shin Hye félénken, de elindult a sátrak felé Kwanggal. Csak Daehyun és én maradtunk ott. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Az már biztos, hogy valamit titkol előlem, és az a baj, hogy amit Joe mondott, nagyon is valószínűnek tűnt.
- Igaz az, amit Joe mondott? - kérdeztem félve, de Daehyun nem válaszolt, csak letakarította magát. - Az Isten szerelmére, tudnál egyszer válaszolni a kérdésemre? - fakadtam ki. Daehyun szemei elkerekedtek, nyílván meglepődött, még sosem láthatott ilyennek. - Elegem van abból, hogy nem értem a viselkedésedet! Miért nem tudsz válaszolni a kérdésemre, normálisan, ahogy a többi ember???
- Muszáj neked is ordítani. A fejem megfájdul tőletek... - húzta el a száját.
- Te....ezt most mondd, hogy nem mondtad komolyan. - szűrtem a fogaim közt. - Ember vagy te? Mi a fészkes franc van veled? - teljesen magamon kívül voltam, egyszerűen képtelen voltam kiismerni.
- Erre nem tudok mit mondani. Én ilyen vagyok. - vont vállat. - Ha nem bírsz elviselni, akkor miért feküdtél le velem egy órával ezelőtt? - még mielőtt reagálhatott volna, akkora taslit kevertem le neki, hogy ott is maradt a nyoma szép arcán.
- Ya! - ragadott meg, majd nekitolt egy fának. Ingerült arckifejezése viszont nem tudott elriasztani. Ideges voltam rá, legszívesebben addig ütöttem volna, míg bocsánatot nem kér. - Mi ütött beléd? - vicsorgott.
- Eressz el! - parancsoltam neki. - Ha nem engedsz el három másodpercen belül, esküszöm, hogy soha többet nem fogok rád nézni. - fenyegetőztem.
- Oh...azt hiszed ki fogod bírni...? - vált cinikussá. - Kétlem...
- Mi van veled? - suttogtam. - Beteg vagy?
- Tőled.... megbetegszem... - engedett el.
- Ezt most....komolyan gondolod? - teltek meg szemeim könnyel. Nem hittem el, hogy tényleg ezt mondja.
- Nem úgy hangzik?
- Nem értelek...az előbb még alig bírtál magaddal, képes voltál egy fa törzsén szexelni, most meg...olyanokat mondasz, hogy.... összetöröd a szívem.
- Lesz ki összeszedje a darabokat. - mutatott Joe-ék felé.
Erre nem tudtam mit reagálni, csak próbáltam benn tartani a könnyeimet. Szóval így állunk...
- Szóval tényleg csak kihasználtál... - bólogattam. - Már értem. - azzal fogtam magam és ott hagytam. Ő viszont utánam rohant és keményen megcsókolt, de én ellöktem magamtól.
- Soha többet ne merj hozzám érni. - sírtam.
- Sajnálom. - hebegte.
- Azt hiszed, hogy ennyivel elintézted? - háborodtam fel.
- Bocsánatot kérek, még egyszer, holnap is. Vagy bármikor, bármennyiszer, de....kérlek...ne menj most Joe-hoz! Kérlek! - könyörgött.

15.

- Nos gyerekek! Holnapra készüljetek fel, felmegyünk a hegyekbe. - csapta össze a tenyerét Hyun Ri. - Már mint...nem a havas részre, viszont hozzatok hálózsákot és...sátrat kapunk ott.
- Mit csinálunk? - kérdezte Shin Hye.
- Edzünk. - válaszolta a tánctanár egyszerűen.
- De...mindjárt meghallgatás. - érveltem.
- Tudom. Jót fog tenni nektek, higyjétek el. - mondta.
- Én...nem biztos, hogy el tudok menni. - hajolt a fülemhez DaeHyun. Már a leheletétől is kirázott a hideg. - Mit ijedezel? - mosolygott értetlenül. Ilyenkor olyan szép volt.
- Csikálsz... - suttogtam, mire még szélesebben elmosolyodott. Amióta újra kibékültünk a szokottabbnál többet mosolyog. Lehetséges ...hogy boldog? Nagyon reméltem, hogy tényleg képes vagyok boldoggá tenni Őt... - Miért nem jössz?
- Majd még megbeszéljük, este írok sms-t, hogy mi lesz.

- Hát ez rohadt jó, marhára nem írt sms-t. - mérgelődtem reggel a buszmegállóban. Már a csoport háromnegyede ott volt, de DaeHyun még sehol.
- Szerintem nem jön. - mondta Shin Hye. Lehajtottam a fejem elkeseredettségemben. Pedig milyen jó lett volna, ha eljön. Valaki hirtelen összefűzte ujjaimat a sajátjával. Már épp akartam mondani Joe-nak, hogy ne poénkodjon, de mikor ránéztem a kéz tulajdonosára, a szívem rögtön hevesebben kezdett el verni.
- DaeHyun. - mosolyogtam önfeledten. - Eljöttél.
- Nos...amint látod.
- Akkor én Kwang mellé ülök. - vágott elénk Shin Hye.
- Túlságosan örül ennek... lemaradtunk valamiről? - kérdeztem miközben DaHyun előtt felmentem a lépcsőn.
- Kitudja. - mondta DaeHyun. Látszólag nem annyira érdekelte.
Mikor helyet foglaltunk és elindult a busz, DaeHyun lehunyt szemmel a fejét az én vállamra döntötte. Jó érzés volt, bár...épp én is ezt akartam volna csinálni.
- Mi a baj? Fáradtnak tűnsz...
- Mi? Nem vagyok az. - húzódott el, torokköszörülés közepette. Valamit titkol...- jöttem rá.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Hallgassunk zenét, vagy valami...nincs kedvem beszélgetni... - váltott át morcos üzemmódra. Úgy tűnik a hangulatváltozását nem hagyta otthon. Huh...nehéz dolgom lesz...

Alig egy órát utaztunk, mikor a tánctanár kijelentette, hogy ott vagyunk. Mindenki akaratlanul dobta hátára a cókmókját.
- Oké srácok. Nos...akkor irány fel a hegyre. Aki nem ér fel negyed óra alatt...az egy nappal tovább marad. - kiabált a tanár.
- Mi van? - ásítottam.
- Induljunk. - mondta nekem DaeHyun.
Lassan már tíz perce gyalogoltunk felfelé a meredek hegyen.
- Ah...ezt nem gondolja komolyan... - mérgelődtem.
- Bírd ki, mindjárt ott vagyunk. - bíztatott DaeHyun.
- Srácok...mizujs? - Shin Hye cucc nélkül lépdelt felfelé.
- Hol a csomagod? - kérdeztem meglepetten.
- Kwang viszi, mivel ő csak egy oldaltáskát hozott, felajánlotta, hogy segít.
- Cöh. - fintorgott DaeHyun. - Jellemző.
Nem mondtam ki, de igazán jól esett volna nekem is, ha DaeHyun legalább megkérdezi. Na mindegy, ezt most jobb ha nem teszem szóvá.
- Itt van mindenki?
- Igen! - kiabáltuk.
- Akkor pakoljatok le, állítsátok fel a sátrat, majd irány edzeni. - parancsolgatott Hyun Ri.

Mire készen lettünk mindennel, és elindultunk futni, már sötétedett. DaeHyun nem sokat beszélt, néha megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas, vagy nem fázom-e, de mikor mondtam, hogy nem, elfordult és futott tovább. Vajon mi történhetett? Mikor odajött hozzám a busz elé, nem volt semmi baja. Amint rákérdeztem, hogy mi aggasztja, azóta hidegen viselkedik. Úgy gondoltam, felrázom egy kicsit, így lassan, lemaradtam tőle, a végén pedig már szinte mindenki elhúzott mellőlem, én pedig egyedül maradtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hisz itt van mellettem az erdő, kitudja milyen lények bujkálnak meg a fák között. Ráadásul már sötétedik.
- Olyan hülye vagy Sung Ji. - ostoroztam magam. Lehet inkább át kéne vágnom az erdőn. Kibírom azt a pár percet...
Halkan, zajt nem csapva besétáltam az erdőbe, de pár perc múlva már azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- A francba! - simogattam a karomat, mert fáztam. - Eltévedtem.
Majd valami zaj ütötte meg a fülemet. Annyira féltem, hogy majdnem bepisiltem. Éhes és szomjas is voltam, de mivel DaeHyunnál maradt a kulacs, így ott álltam egyedül, védtelenül a sötét erdőben. Hirtelen felordítottam, amint valaki, vagy valami nekinyomott egy fa törzsének.
- Segí.... - kiabáltam, de befogták a számat. Nagy kő esett le e szívemről, mikor megpillantottam magam előtt DaeHyun-t. - Jézusom, a frászt hoztad rám!
- Te is rám! - felelte mérgesen. - Hova a francba tűntél? - nyomott még mindig a fának.
- Én...csak... - dadogtam. Túlságosan lefoglalt, hogy a száját nézzem, képtelen voltam válaszolni neki, teste melege és a bizsergető érzés elvonta a figyelmem. Amint DaeHyun észrevette, hogy mit bámulok ennyire, hirtelen nekem vetette magát és olyan hévvel kezdett el csókolni, hogy azt hittem a fejem belefúródik a fába.
- Ah. - nyögtem, mikor lábaimat összefontam a derekánál.
Attól kezdve egy szót sem szóltunk, hiszen a vágy ami minden alkalommal feltör bennünk, ha egymás közelében vagyunk, teljesen elveszi az eszünket.

14.

Fél órán át nem csináltunk mást, csak ölelkeztünk. Olyan jó volt hozzábújni, úgy hiányzott már.
- Sajnálom. - mondtam én is. - Túlreagáltam a dolgokat. - Hiányoztál. - fogtam szorosabbra a szorítást.
- Eh... Összeroppantsz. - mosolygott.
- Nem baj.
- Hát...végülis...megérdemlem. - vont vállat, majd elengedett és belenéztünk egymás szemébe.
Azt vártam, hogy mondd valamit, de végül csak a megcsókolt. Mikor hozzáért nedves ajka az enyémhez, éreztem hogy ennyi nem elég. Ismét közel akarok hozzá lenni. Nagyon közel, amennyire csak lehet. DaeHyun is elkezdett gyorsítani, szinte falta az ajkaimat, én a hajába túrtam, ő pedig végigsimított a hátamon.
- Akarlak. - nyögte két csók között.
- Hát még én... - kuncogtam lihegve. Olyan szorosan tapadt testem az övéhez, hogy képesek lettünk volna akár ruhán keresztül is egymáséi lenni.
- Ah...Sung Ji...ah, nem kéne... - nem bírta befejezni, mert nem engedtem. Olyan hevesen csókoltam, hogy levegőt is alig kaptunk. - Tényleg ezt akarod? - villantotta rám félmosolyát, amiért csak még jobban megkívántam. - Nem leszek kíméletes. -. próbált eltántorítani.
- Ne is. - vigyorogtam csábosan, majd ráugrottam.

Fél perc múlva már a szobámban kötöttünk ki, és csak remélni tudtam, hogy Shin Hye-nek nem lesz itt dolga egy ideig.
- Ah. - nyögtem, mikor Daehyun a falnak lökött. Olyan vadállat módjára viselkedett, egy igazi férfiállat volt, s én ezt imádtam benne. Mellette... izgalmas volt az élet.
Szorgosan lerántotta rólam és magáról is a ruhákat, nekem szinte semmi munkát nem hagyott, csak élveztem a kényeztetését. Nem volt olyan aprólékos, mint múltkor, most inkább követelőzőnek tűnt.
- Nem bírom tovább. - súgta a fülembe kéjesen, mikor lefektetett az ágyra.
- Ne is. - húztam fel a fejét a hasamról, majd megéreztem magamban Őt. Annyira jó érzés volt ismét ilyen közel lenni hozzá, hogy hangosan felnyögtem. - Igen!
A végére már olyan gyorsan mozgott bennem, hogy tényleg nem tudtam levegőt venni, s mikor a mind a ketten elélveztünk, szívem kihagyott egy pillanatra és csak a gyönyört és DaeHyun-t éreztem. Akkor voltam a legboldogabb.
Miután a gyönyör elmúlt, DaeHyun fáradtan hanyatlott rá az én testemre, de nem bántam. Arca a szegycsontomon pihent, kezeivel a vállamat fogta.
- Összenyomlak. - akart volna felkelni, de én nem engedtem.
- Ne. Maradj így! - nyomtam vissza. Nem kellett sokáig győzködni.
- Tudod...az ilyen akcióink miatt lehet kicsapnak minket. - mondta, miközben simogattam a fejét. - Folyton kirohanunk az órákról.
- Már azt hittem, hogy a most történt "akció miatt" - kuncogtam.
- Hát...és erről ki tehet?
- Hát...TE!
- Miért én? - nézett fel rám.
- Na jó, ne kezdjük megint...csak feküdj ide mellém és ölelj át. - mondtam halkan.
- Kis diktátor. - legurult rólam, majd átölelt. - Ah, dejó. - szívta be a hajam illatát. Még jó, hogy ma reggel mostam hajat! - gondoltam.

Este tizenegykor arra keltünk, hogy valaki majd beveri az ajtót.
- Sung Ji! Az Istenért....nyisd már ki!!! - hallatszott Shin Hye hangja. Ojjajj.
- Basszus! - pattantam ki DaeHyun mellől, aki félkómásan, lassan ült fel az ágyban.
- Öhm...mi van, mi ez az istenverte ricsaj? - ásítozott.
- Siess, itt van Shin Hye. - öltöztem fel. - Pillanat. - kiabáltam ki. - Öltözz már!
- Jó. De mi baja lesz, ha meglát?
- Ja, hogy te csak így mutogatod a felsőtestedet más lányoknak? Oké... - kaptam fel a fölsőmet, majd elindultam az ajtó felé, hogy kinyissam, de DaeHyun megához rántott és szenvedélyesen megcsókolt.
- Na...akkor lépek. - mosolyodott el, majd kinyitotta az ajtót. Vele szemben, a vigyorgó Shin Hye-t találta.
- Mindent hallottam... - topogott a lábával. -  Szexi az alsód.
- Akkor...jobb ha hosszá szoksz. - suhant el mellette DaeHyun egy cinikus félmosoly kíséretében.
- Kifogtad a legszexibb, de a legkegyetlenebb pasit.... - jött be Shin Hye a szobába.
- Remélem semmilyen ...köhöm... maradványt nem fogok megtalálni, mert akkor kicsapom a balhét.
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza rögtön, de ahogy leesik mire érti, mind a ketten hangos kacagásban törünk ki.
- Te nagyon hülye vagy! - vihogtam. - Kéne menni gyakorolni basszus... - jutott eszembe hirtelen.
- Egy percig sem bírsz meglenni a pasid nélkül, ugye? - rázta a fejét.
- Most per pillanat nem rá gondoltam.
- Persze. Persze. - legyintett.

13.

Az elkövetkezendő hét úgy telt, hogy szinte csak órákon futottunk össze DaeHyunnal, viszont én akkor sem néztem rá. Csak titokban, akkor mikor Ő nem figyelt. Néztem szép hátát, oldalról gyönyörű arcát, amin semmi érzelmet nem tudtam kisilabizálni. Nem értettem, hogy lehet egy ember ennyire önkontrollált. Hogyan bírja ki, hogy semmi érzelmet ne mutasson?! Vagy lehet, hogy tényleg semmit nem érzett irántam. Valószínű... - könnyeztem egyik táncóra alatt.
- Minden rendben van, Sung Ji? - karolt át Joe. Jól esett a támasz, amit mindig nyújtott, viszont kényelmetlenül is éreztem magam sokszor miatta.
- Sung Ji-ssi, rosszul vagy? - kérdezte a tanár, mire (hurrá) az összes gyakornok-társam felénk nézett.
- Semmi baj. - legyintett Joe helyettem. Azt vártam, hogy DaeHyun is rám néz, egyszer végre, de...nem tette. Csak előre bámult. Azóta nem néztünk egymás szemébe, mióta lefeküdtünk egymással, majd összevesztünk és otthagytam. Hiba volt? Dehát...láttam rajta, hogy megbánt. Még ha nem is mondta ki.
- Kicsit kimennék a mosdóba. - mondtam, majd felálltam és DaeHyun előtt elhaladva kiléptem a teremből és besiettem a WC-be. Megálltam a tükör előtt és magamat méregettem. Meg voltam gyötörve, hiszen minden este kisírtam a szemem miatta, nem mosolyogtam annyit, mint azelőtt, és semmihez nem volt kedvem.
- Hát ezt teszi az emberrel, a szerelmi bánat?! - nyitottam meg a csapot, majd megmosakodtam. Jó érzés volt a hideg víz a bőrömön, bár a bánatom így sem múllott el.
- Sung Ji? - jött be Shin Hye, s amint meglátta az arckifejezésemet, rögtön tudta, hogy mire gondolok. Odaszaladt hozzám és megölelt, mire én rögtön sírni kezdtem.
- Jól van, sírj csak...Add ki magadból. - simogatta a hátamat.
- Mit tegyek, Shin Hye? Rám sem néz azóta...
- Sss.
- Nem akarom, hogy így viselkedjen. Nem ezt akartam...
- Nyugalom. Biztos valamit félreértettél, nem biztos hogy nem szeret.
- De te is látod....rám sem néz. Shin Hye...én...lehet, hogy hülye vagyok, sőt...biztos...de...szeretem. Vele akarok lenni...azt akarom, hogy megint szúrós megjegyzésekkel illessen, hogy ha csak felhevültségből, de megcsókoljon. Szeretném látni két szép szemét...de ő...teljesen elfelejtett... - sírtam.
- Sajnálom barátnőm. Sajnálom. - potyogott Shin Hye könnye is.


Másnap reggel énekórával kezdtünk. Nagyon nem volt ínyemre, hogy egy még kisebb teremben legyek összezárva DaeHyunnal, de erőt vettem magamon és besétáltam Shin Hye-vel a terembe.
- Szia Sung Ji! - intett Joe.
- Helló! - ültem le mellé.
- Hogy aludtál.
- Nagyszerűen. - hazudtam szemrebbenés nélkül, majd DaeHyunra pillantottam, aki csöndben ült a helyén, lábait szétvetve, ahogy a menők szokták.
- Na gyerekek, ma duettezni fogtok. Ezen a héten van a meghallgatás. Sietni kell. - mondta az énektanár. A táncpróbák alatt és a gyakorlások során ugyan Daehyunnal voltam párban, de igyekeztünk semmi érzelmet belevinni a dolgokba, és csak a munkára koncentráltunk. Bírtam is...egy ideig...
- Kezdjük akkor...Jung DaeHyun és Choi Sung Ji. - mutatott ránk a tanár.
Határozottam felálltam, majd odasétáltam a mikrofonhoz. DaeHyun ugyanígy tett, majd megállt mellettem. Mikor elkezdődött a zene, elhatároztam, hogy nem fogok beleadni mindent. De mivel a 4Men-től a Here I am számot kellett előadnunk... így kénytelen voltam.
DaeHyun hangja olyan gyönyörű volt, hogy akaratlanul is lehunytam a szemem miközben Ő énekelt. Olyan érzelmesen adtuk elő a számot, holott pont nem így terveztük. A szám végénél viszont elszakadt a cérna. A szép, alkalomhoz illő dalszöveg, a zene és DaeHyun mély, sima hangja felélesztette bennem az érzéseket. Nem tudtam végigénekelni a számot. Elsírtam magam.
A többiek összenéztek, Shin Hye a körmét rágta, DaeHyun pedig végre...rám nézett. Éreztem a tekintetét az arcomon. Nem bírtam a szemébe nézni, így nem, ezért fogtam magam és kirohantam a teremből. Meg sem álltam a teraszig, s ott hangos zokogásba kezdtem. Addig sírtam, míg meg nem hallottam, hogy valaki megáll mögöttem.
És akkor...DaeHyun megölelt hátulról. Testemet átjárta a boldogság, most már attól sírtam, hogy végre megérinthetem.
- Sajnálom, Sung Ji. - fúrta arcát a nyakamba.
Nem tudtam mást csinálni, csak megfogtam a mellkasomon pihenő, összekulcsolt kezeit és élveztem, hogy arcunk egymáshoz ér.